Még a kortárs képzőművészet művelői, művészek és kurátorok is elismerik, hogy a műfaj nagyobb ismertségének és így jelentősebb társadalmi elfogadottságának, hatásának egyik akadálya, hogy nehezen érthető. Persze, szögezzük is le mindjárt, hogy minden valódi műalkotás feladat elé állítja a befogadót – ez nem megúszható. De ettől még tény: egy kortárs kiállításon sokkal jobban kellenek a fogódzók, támpontok, mint például a színházban, és ezt sokszor a falszöveg, a kurátori alapvetés, magyarázat, műleírás sem képes megadni. És ez csak a probléma egyik fele. A másik, hogy a hazai oktatás sem segíti a képzőművészet megismerését és értését. A középiskolát elvégzőktől megkövetelik, hogy irodalmi műveket önállóan elemezzenek, de nem elvárás a „látás”, azaz akár a klasszikus, akár a klasszikus-modern képzőművészet vizuális nyelvezetének alapfokú ismerete – és hol vagyunk akkor még a kortárs művektől.
A kortárs művészettel párbeszédbe keveredni azonban egyszerű képolvasásnál többet jelent: interdiszciplináris gondolkodást, mint azt Erdély Miklós hetvenes években elkezdett, INDIGO nevű csoportfoglalkozás-sorozata már a nevében is jelezte. A jó hír az, hogy sosem késő elkezdeni. Egyrészt ezt ismerték fel a Független Képzőművészeti Tanszék, a f***k kitalálói, elsődlegesen Menesi Attila képzőművész. Másrészt azt, hogy magának a művészetnek is tennie kell valamit azért, hogy közelebb kerüljön azokhoz, akik tartanak tőle – és ehhez éppen magának a művészetnek a praxisai kínálják a legmegfelelőbb módszert.
Társadalmi laboratórium
A f***k egy egészen egyszerű ötletből indul ki: egyetemekre, főiskolákra visz többnapos képzőművészeti programokat. A 2013/2014-es tanév óta huszonhat különböző tanszéken tartottak kurzust, ezekbe legalább ezer hallgatót és hetvennél több művészt, művészeti szakembert vontak be. Közös gondolkodásra és cselekvésre hívnak diákokat és oktatókat olyan területekről is, amelyek esetleg fényévekre vannak attól, amit kortárs művészetnek gondolunk. A trükk ott van, hogy a f***k a kortárs művészetnek olyasfajta definíciójával dolgozik, amely a művészetet társadalmi laboratóriumként fogja fel. Olyan kutató-fejlesztő műhelyként, amely különféle tudások autonóm gyűjtőhelye, és eddig nem létezett modellek, megoldások, projektumok, dolgok létrehozásával keres válaszokat ma érvényes kérdésekre. Ez pedig nem áll messze az egyetem, mint olyan alapeszméjétől – legalábbis attól, amit jelentenie kellene.
Menesi Attila így jellemzi a gyakorlatukat: „Igyekszünk az adott tudományterületeket helyzetbe hozni az egyes tanszékeken, de szóba kerülnek a lokális aktivitások vagy azok hiánya is. A bevezető előadás, amit kontextushálónak neveztünk el, erről is szól: összeköti a diszciplínákat, miközben a kortárs képzőművészeti szcénával, annak tágabb kulturális környezetével is megismerteti a hallgatókat. Az első napon három különböző témájú előadás van, illetve egy tanszéki est beszélgetéssel. A másodikon egy workshop, ami a közös munkára ad alkalmat. A felkért előadók és workshopvezetők az őket aktuálisan foglalkoztató témákkal jönnek általában, de az is előfordul, hogy kimondottan a kurzusra találnak ki új projekteket, aminek köszönhetően a résztvevők adott esetben szerzőtársakká is válhatnak.”
A f***k – egyébként az Open Society Fund és az Erste Stiftung által támogatott – kurzusain tehát nem arról van szó, hogy hogyan kell érteni a kortárs képzőművészetet, hanem arról, hogy miként működik, milyen gondolkodásmódok jellemzik. Egy résztvevő, Erlauer Balázs így összegzi az ott szerzett tapasztalatait: „Engem kirángatott a hétköznapi mókuskerékből, adott egy új perspektívát, hogy miként tekintsek az alkotási folyamatokra. A kortárs képzőművészet világa elég megfoghatatlannak tűnik számomra, viszont a gondolatiságához közelebb jutottam. A kreatív szakmában – videóval, filmmel – dolgozom, így leginkább a kurzusok szemléletmódját tudom hasznosítani. A többrétegű, párhuzamos koncepciókban való gondolkodást, a kísérletezést és egy erőteljes lényeglátást.”
Minden évad végén hosszabb, nyári workshoppal zárja a szezont a f***k. Az idén ez Velencén zajlott, tavaly Hegyeshalomban. Mindkét helységnév hívószó, de nem biztos, hogy abban a lokációban a legkönnyebb cselekedni, amihez rengeteg asszociációnk tapad. Mindkét hely jelentésekkel „terhelt”. Hegyeshalom, a nyugati határtelepülés a schengeni határrendszerrel elvesztette szerepét – ennek szociológiai és architekturális következményei meg is látszanak –, de az utóbbi években mintha kezdenének visszarendeződni a dolgok, hisz az évekig légies határ ma újra egyre inkább fizikaivá válik. Velence a Balatonhoz képest „másodosztályúvá” vált, pedig itt egykor a modern, polgári szabadidő-kultúra és fürdőfalu megteremtésére történt kísérlet, és ennek megint csak megtalálhatók még az építészeti nyomai. A lokáció, a helytörténet, a terek, épületek és a falakba zárt személyes történetek adják a nyári f***k workshopok alapját. A megközelítésmódokat a résztvevők dolgozzák ki, a konkrét munkák megvalósításában pedig művészek, kurátorok segítenek. Hegyeshalomban így lett installáció (kívül és belül) az egykori K2 határátkelő elhagyott, de folyton szem előtt lévő épületéből. Velencén az Ifjúsági Szálló használaton kívüli terei és a környék ingatlanmanipulációinak legendái és dokumentumai váltak főszereplővé. Velencefürdőn a résztvevők 30-as évekbeli üdülőmintaházak alaprajzait „fejtették vissza” a többszöri átépítésekből, így próbálták rekonstruálni a polgári, modernista szabadidő-kultúra architektúráját. De nemcsak a talált hely és objektum válhat főszereplővé, hanem a lehetőség vagy akár utópia is, amelyet egy-egy helyszín implikál. Hegyeshalomban maradt a forgalom, de elveszett a kontrollszerep, Velencére visszatért a pénz, de nincs meg hozzá a polgárság. Az elhagyott velencei épületekhez így készült térkép, egy lehetséges város vázlata, új funkciókkal ruházva fel a posztszocializmus üres tanúit.
Hasznos művészet
Maga a f***k is alaprajz, „blueprint” egy lehetséges gondolkodásmódhoz. A művészet gondolkodási modelljei – és éppen ez a f***k tevékenységének fő tanulsága – nem állnak messze más ágak, humán és reálterületek modelljeitől. Ezek között átjárás teremthető és együttműködés építhető. Nem tévedünk, ha itt Erdély Miklós módszertana ugrik be ismét, az INDIGO (1978–1986) és a FAFEJ (Fantáziafejlesztő Gyakorlatok, 1977–1978) csoportok, vagy az 1976-os, Maurer Dórával közös Mozgástervezési és Kivitelezési Akció. Ezek a kurzusok, műhelyfoglalkozások a művészetpedagógia hihetetlenül frissnek ható szellemét képviselték a szocializmus Magyarországán – és persze a szubverzióét is. A Kádár-kori informális repülőegyetemekre való utalás viszont a f***k angol nevében – flying art courses – is megjelenik.
Kritikai gondolkodás, cselekvés, művészet, edukáció és társadalmi hasznosság kapcsolatára időben közelebbi, külföldi példák is vannak. Az eindhoveni Van Abbemuseum összegyűjtött belőlük vagy kétszázat az Arte Útil (Hasznos művészet) című kiállításán 2013–2014-ben Tania Bruguera képzőművész koncepciója alapján. Ő nyolc pontban összegezte is a „hasznos művészet” kritériumait, és ezek között ott van, hogy a „nézőt” váltsa fel a „user”, aki számára konkrét gyakorlati segítséget hoz a művészet. Mint például a Silent University esetében, amely menekültek beilleszkedését segíti a művészet eszközeivel – egy egyetemi jellegű program formáját használva. Menesi Attila is hivatkozik érdekes példákra, köztük például a rotterdami Paraeducation Departmentre. Művészet és oktatás közé ékelődnek ezek a projektek, de nagyon is közük van az „art system”-hez, csak éppen annak nem elitista, nem hierarchikus felfogásához. „A kiállítás mechanizmusa egyszerűen már nem elégséges ahhoz, hogy bemutassuk, mi történik a művészetben, vagy mi zajlik a gyakorlat szintjén. Úgy érzem, hogy amit korábban különböző művészi vagy kurátori oeuvre-ökön keresztül igyekeztünk kifejteni, azt most sokkal demokratikusabban kell megtennünk. Erről szólt a Paraeducation is: (...) nem egy műalkotás, hanem csak egy munkamódszer” – idézi Szakács Eszter a tranzitblogon Anni Fletchert, a Paraeducation Department egyik létrehozóját.
A hiányzó tudás
A f***k szintén „paraintézmény”, a jelenlegi magyar művészeti intézményrendszerbe nem szervesülhet, de tanterve nehezen volna integrálható a hazai közoktatásba (pláne nem, amióta köznevelés lett belőle), és a felsőoktatásba is csak vendégként érkezhet. E tekintetben hasonló pozícióba került, mint a hetvenes-nyolcvanas évek alternatív kreativitáskurzusai. A f***k számára éppen az olyan köztes helyek jelenthetik az előképet, amelyek zárt rendszerekben a szabad és kreatív gondolkodás autonóm zónái voltak a maguk idejében.
Menesi többször is emlegeti az egykori Dekoratőr Iskolát, azaz a kirakatrendezők suliját, amely a szocialista oktatási rendszeren belül valahogy kicsúszott a kontroll alól, fedőnév lett egy izgalmas és korszerű művészeti képzéshez. Talán mert veszélytelennek tűnt a hatalom számára? Mindenesetre a diákok Tolvaly Ernőtől tanulhattak kortárs művészetről, és ezeken a kurzusokon meglehetős szabadságot élveztek. „Nem gyakoroltuk a kreativitást, hanem csináltuk” – emlékszik vissza Menesi. Ez pedig mintha rímelne a hazai neoavantgárd atyamesterének, Erdély Miklósnak a szavaira. A pedagógiai működéséről szóló, 2008-as kötet egy 1982-ben, a jugoszláviai Híd című folyóiratban megjelent interjút idéz. „Az emberben van egy elfojtott, legátolt képesség, amit fel kell szabadítani. A művész ezzel foglalkozik, meg a tudomány is. Ez már tényleg kreativitás, és nem az, amit általában kreativitás alatt értenek: bizonyos poénsablonok szerint, különböző közegekben ugyanazokat a szellemi műveleteket elvégezni. A zen buddhizmus ezzel eleve tisztában van: nem szabad semmire sem gondolni, hogy az intuíció, az inspiráció, a megvilágosodás beköszönthessen. Mi ezt intellektuális módon kezdtük el. Kizártuk mindazt, amit tudni lehet, hogy helyet csináljunk annak, amit nem lehet tudni.”
A művészi tevékenység tehát ott kezdődik, ahol a kreativitás bevett megoldásai, módszerei véget érnek? Valahol itt rejlik a megfejtés. A f***k pedig ténylegesen arra mutat rá, hogy kritikai gondolkodás és a belőle kiinduló cselekvés nélkül nem létezhet művészet. Módszere az infiltráció: hiányzó tudásokat csempész be az oktatási rendszerbe. A művészetet olyan „best practice”-ként prezentálja, amely az egyén és a társadalom egészséges működéséhez szükséges, és nincs elzárva senkitől.
