„A férfi tobzódik a hatalomban, a nő sikoltozva és vérben ázva őrjöng”

  • narancs.hu
  • 2015. június 28.

Képzőművészet

Igazi kincsre akadtunk. Íme, a mindent elsöprő életútinterjú St. Auby Tamással, a TNPU szuperintendánsával, a legendás nem-művészet-művésszel.

A Narancs archívuma tele van meglepetésekkel, hát még az az időszak, ami nincs is digitalizálva (az 1996 előtti lapszámok). St. Auby Tamás azonban rábukkant egy régi interjúra, amit vele készítettünk 1991-ben, és be is gépelte. „Örömmel konstatálom, hogy sajnos a szöveg még mindig nagyon aktuális – sőt.” Ezt írta, és kik vagyunk mi, hogy ellentmondjunk neki?

St. Aubyval azóta készített már interjút Kovácsy Tibor, aki a szabadság lelkének szobra 20 éves évfordulójáról is megemlékezett. De azt se lehet elfelejteni, amikor – akkor éppen St. Turba Tamás szerzői néven – a mester maga készített interjút a másik mesterrel, Pauer Gyulával.

De most már átadjuk a szót a kérdező Miltényi Tibornak és St. Aubynak.

*

A Létminimum Sztenderd Projekt (LSZP) 1984 W-től a Szabadság Lelkének Szobra Projekt (SZLP) 1991 W-ig

Beszélgetés St. Auby Tamással

 

St. Auby Tamás szervezte 1966-ban – Szentjóby Tamás néven, Altorjay Gáborral – az első magyarországi happeninget. Ezzel új szellemiséget vezetett be a magyar közgondolkodásba. A happening St. Auby Tamás egyik definíciója szerint: „A filmben találkoznak az összes művészetek, a happeningben az összes nem-művészetek.” Ez az elv kiterjed minden egyéb irányú tevékenységére, a költészetre, a képzőművészetre, intermediális munkáira is, s 1974-ben, a kommunista bürokrácia, megelégelve a zavart, amit ez keltett, kiutasította Magyarországról. 15 évig Svájcban, Genfben élt. Körülutazta a Földet, majd ez év június 29-én (!) visszatelepedett Magyarországra. Jelenleg a Bartók Galéria igazgatója és a Képzőművészeti Főiskolán az Intermédia szakon tanít.

 

MN: Pályád indulásával kapcsolatban milyen emlékeid vannak?

ST: Első élményeimet otthon szereztem, mint mindenki, aki nem árva. Anyám szürrealista volt, apám dadaista. Ez nyilván sokban hozzájárult ahhoz, hogy én magam neoszocialista realista lettem.

MN: Részleteznéd?

ST: Anyám szürrealista divattervező volt. Mint Adler-követő, a rákosista kollektív kisebbrendűségi komplexust szublimálta. Az elfojtott divattartalmakat kiemelte a cenzúra alól. A ma már világszerte aktív anticopyright és plágiummozgalmak egyik korai megnyilvánulásaként Vogue-ot és egyéb divatlapokat csempészett be az országba és terjesztette szamizdatban. Nagyon sok nő járt hozzánk, mindenki ezeket a tiltott lapokat bújta és analizálta, nagyszerű hangulat volt, egész gyerekkorom taft, tüll és dekoltázs. A nők állandóan öltöztek és vetkőztek, anyám pedig a péniszirigység leküzdése céljából sorra készítette a lopott modellek után az elképesztő ruhákat. Anyám egyébként 1952-ben egy illegális szépségkirálynő-választás győztese lett, ahol mindenkit le is tartóztattak királypártiság vádjával, s anyám is csak azért úszta meg felfüggesztettel, mert rokonunk volt a tűzoltóparancsnok.

Kozma György rajza

Kozma György rajza

 

MN: Apád?

ST: Ő dadaista költő és akcionista. Verseit ünnepélyes alkalmakkor szavaltam. Egyik, anyjához szóló köszöntőjének részlete: „…A pakfon hullámtaraja cserebogárként lesett ki / Az alumíniumcsoroszlya melegágyából / Miközben a mágnes magához mekegte a mosónőt / És liftbeszálló bűnbakok rebegték a tájfun himnuszát…” Szép, nem?

MN: Szép.

ST: Úgy tízéves korom körül rekonstruálta nekem az akcióit, általában vasárnapi ebéd közben, mert akkoriban hétköznap nem ebédeltünk. Életművének gerince abból állt, hogy szisztematikusan beiratkozott mindenféle iskolákba, azokat kitűnően elvégezte, de a diplomát soha nem vette át, ahogy Sartre sem a Nobel-díjat. Egy ízben például a Ludovikára iratkozott be, hogy kicserélhesse a katedrákat olyan asztalokkal, melyeknek nem volt fiókja, hogy megtudják, miért izegnek-mozognak a professzorok előadás közben. A professzorok 51%-a maszturbált az asztal alatt. Ennek az akciósorozatnak a címe: „Átlátszó bútor – Eric Satie-nak”. A „Partizán/artizán” című akciója: a hadtörténeti órán megadott jelre minden diák felállt, megragadták a padokat, előretolták a katedráig, majd visszahúzták a helyükre, és leültek.

MN: Csak intézmények keretein belül szervezett akciókat?

ST: Nem lehet azokon kívül. A „Nulla” című akciósorozata: ismerősöknek, ismeretleneknek felajánlotta, hogy szívesen vigyázna a gyerekeikre. Mindig jól jön egy babysitter. Ilyenkor apám elvitte a gyerekeket Horthy személyes fodrászához, és nullásgéppel kopaszra nyíratta őket. Büszke lehetett a család. Itt Horthy az intézmény. Jó, nem?

MN: Jó. Még.

ST: A „Mennyei gravitáció” című akciósorozata: „Verd ki a pincér kezéből a pezsgőstálcát, alulról fölfelé, a csillárig!” Itt a burzsuj bál az intézmény. Jó, nem?

MN: Jó. Még.

ST: Az „Önkioldó” című akciója fényképezőgépre a 30-as évekből olyan, mint egy Fluxus-mű. „Vásárolj egy fényképezőgépet. Menj el a legközelebbi utcai dohányárus standhoz. Állítsd az önkioldóidőt 10 másodpercre, és helyezd a gépet magad mellé a pultra. Exponálj. 10 másodperc múlva vásárold meg a cigarettát, és ha a gépet megtalálod, állítsd az önkioldóidőt 20 mp-re, helyezd magad mellé, exponálj. Vásárold meg a cigarettát. Ha a gépet megtalálod, állítsd 30 mp-re és így tovább. Az akció vége az, amikor már nem találod meg a gépet.” Ha jól emlékszem, apám 70 mp után nem találta meg a gépet. Itt az idő az intézmény. Ezek az akciók rendkívül megragadták a fantáziámat, az emberi akarat szabadságának gyakorlását illusztrálták számomra, alig vártam, hogy én is felnőtt legyek.

MN: Milyen viszonyod volt a szüleidhez?

ST: Remek. Porosz nevelést kaptam. Minden reggel rács mögött jógáztam, több különórám volt, mint tantárgy az iskolában. Állandóan az Operában és az Erkelben ültünk, minden operát 7-8-szor láttam, és este Shakespeare-t elemeztünk. Coriolanust bírtam legjobban, az árulót. S amikor először hallottam arról, hogy lesz televízió, nagyon örültem, mert azt hittem, hogy bármikor láthatom apámat, amint happeningezik.

MN: Apád publikált? Tartozott valamilyen csoporthoz?

ST: Nem. A horthysták meg a rákosisták mind rettegtek az autonómiától. És kihez csatlakozhatott volna? József Attilához, a szélkakashoz? Vagy Tóth Tihamérhoz, a szexcsőszhöz? Vagy Illyés Gyulához, az impresszionistához? Vagy Kassákhoz, az akarnokhoz? Nemrég végeztek kísérleteket: állatcsordák egyes tagjait feltűnően megjelölték, például pirosra festették egy-egy bivaly farkát. A csorda rövid idő alatt kilökte, elpusztította ezeket. Világos: ez egy rés a csorda testén, beteg, vagy felhívja a ragadozók figyelmét. Kíváncsi lennék, mi történik akkor, amikor minden bivaly farkát befestik pirosra. Szerintem ha egy csordát a szivárvány minden színére befestenének, akkor szétszaladna, és egyénekké válna. A gorilla elkezdene beszélni. Az ember kilépne a pártokból. És megnyílnának az egek. Apám ezért tűnt el mindenhonnan. Csak egy helyről nem tudott eltűnni. A börtönből. Oda a „Teszt-paradoxon-teszt” című akciója miatt került. „Egy nyilvános helyen, 1957-ben, fennhangon, jól artikulálva így szólj: »Magyarországon véleményszabadság van, a Kádár elbaszta a rendszert.«” Apám előadta egy alkalommal. Azonnal letartóztatták, hetekig verték, majd másfél évet kapott. Indoklás: „A véleményszabadság jogának megadásával Kádár elvtárs nem is baszta el a rendszert.” Amikor az osztályidegenek börtönében, Márianosztrán belépett a cellába, az ott ülő két rab kórusban ezt kérdezte: „Tud késsel-villával enni?” – „Persze” – mondta apám, mire azok azon nyomban agyba-főbe verték. A két volt csendőrnek is osztályidegen volt. Mintha pirosra lett volna festve a farka.

MN: Miután szabadult, változtatott a stílusán?

ST: Igen. Klasszicizált. Meghalt. Nem vette át a halhatatlanságdiplomát.

MN: S te minek készültél?

ST: Kiskoromban magam is tűzoltó szerettem volna lenni, szép nőket akartam megmenteni: ez a Csipkerózsika-komplexus még ma is él bennem. Később erre ráépült a Karajan-komplexus, zeneszerző-karmester szerettem volna lenni, vagy építész. Be akartam iratkozni a KISZ-be, hogy kifejthessem a kizsákmányolással és az államkapitalizmussal szembeni kritikámat, és hogy kicseréljem a KISZ-titkárok asztalait, de nem vettek fel, mert a felvételi vizsgán kiderült, hogy nem akarok hazudni. A karmesteri pálcát kicsavarták a kezemből, maradt az építészet. Gondoltam, egy házat csak nem lehet kicsavarni az ember kezéből. Egy automata ház tervén dolgoztam – még ma is –, lényege az, hogy mindaz, ami természetes, benne mesterséges, s mindaz, ami mesterséges, benne természetes legyen. Építési engedélyt nem kaptam, mert felülnézetből szükségszerűen horogkereszt formája volt a háznak, amin nem változtathattam, mert az alapeszméből következett, s különben is kiskorú voltam, azok pedig az egész világon jogfosztottak, még a demokráciákban is.

Kizárás gyakorlat – Büntetésmegelőző autoterápia (1972)

Kizárás gyakorlat – Büntetésmegelőző autoterápia (1972)

Fotó: Benke László (TNPU-Archívum)

MN: Hogyan tájékozódtál akkoriban az aktuális tendenciákról?

ST: Lao-ce szerint nem kell kinézni az ablakon ahhoz, hogy tudjuk, mi történik az utcán. S persze, ha kinézünk, akkor sem biztos, hogy tudjuk, mi történik. Miért van az, hogy számos találmányt közel azonos időben fedeznek fel a világ különböző részein? Azért, mert egyfelől az előzmények éppen oda vezetnek, másfelől, mert az előzmények ismerete nélkül is létezik valami, ami az aktualitást hordozza. Mintha az emberiség története egyetlen ember története lenne. Az előzmények ismerete gyakran akadályozza az aktualitás megjelenését: konzervativizmust okoz akkor, ha az ismeret nem tartalmazza a krízis motívumát. Bizonyos folyamatok eredményei meglephetnek bennünket, másokba aktívan besegíthetünk, de az előzmények azok, amelyekről minél előbb le kell mondanunk. Minden előzmény a variációk felszámolása, csupán aktualizálhatjuk azt, ami egyedül működőképes. Az előzmények devalválódnak. Például itt van ez a töménytelen, úgynevezett performance. Ez nem más, mint a happening, az akcionizmus, a Fluxus devalválódása. Vagy az úgynevezett installációk áradata. Ez az environment devalválódása. Ezért változtatok én stratégiát. Az aktualitás aleatorikusan (véletlenszerűen – a szerk.) jelenik meg, az aleatorika pedig sem nem karrierista, sem nem kiszámítható. Az aleatorikus jelen Lao-ce szobájában van. Lapos művészek, művészettörténész-hivatalnokok és szponzorok izgága demokráciája nem aktualizálható. A történelem, a mítosz, az utópia és a csoda együttállása nyilvánvaló. A közgazdászok, történészek, jogászok és művészek sorra vallják meg, hogy elvesztették a fonalat. Az aleatorika fonala a nyakukra tekeredett. Nincs törvény, a Szűz Mária dörömböl a kapukon.

MN: Hallom, hogy a Képzőművészeti Főiskolán anatómiai halhatatlanságot tanítasz.

ST: Tanítok? Tanulok. A konspiráció, az aleatorikus konspiráció nem tananyag. Nekünk kell megcsinálni.

MN: Mi a konspirácó tárgya?

ST: A zsidó-keresztény mítosz alapelemeiből való kiindulással a mítosz büntetésformájával szemben követelt amnesztia. A modell szerint mítoszunkban, egy öntevékeny és önműködő rendszerben, az Édenkertben, a határozott tiltás dacára túlfogyasztás történt. A bűn magában hordja a büntetést: a nő alárendelődik a férfinak, a nő fájdalommal szül, leszármazottai mind ki vannak téve a túlfogyasztás csábításának, a túlfogyasztást munkával kell kiegyenlíteniük, és bele kell halniuk. Torkig vagyunk ezzel a hülyeséggel. A férfi tobzódik a hatalomban, a nő sikoltozva és vérben ázva őrjöng, a lakosság hipnotizáltan vásárol, az izzadt munka a lét pillére, és a legjobb esetben röpke 25 ezer vacsora után az ember agyvérzésben megdöglik. Amnesztiát követelünk.

MN: Mit javasolsz?

ST: A Létminimum Sztenderd Projekt 1984 W-t. Az a bizonyos, gyerekkoromtól tervezett épület tulajdonképpen a Projekt maga. Egy túlélésprogram. A négy természetes társadalmi osztályra ráépült egy mesterséges osztály. Azok, akiket a mítosszal szemben működő erők hoztak létre. Azok, akiket a munka automatizációjának folyamata munkanélküliségre szelektált. S azok, akik maguk léptek ki a munkából. Ezt az osztályt én mutáns osztálynak nevezem. Svájcban, ahol 15 évig éltem, miután egy fegyveres bürokrata csürhe kiutasított Magyarországról, megalapítottam azt a kantont, a 24. Kantont, amely ennek a mutáns kisebbségnek az országa. A munkanélküliek a 24 óra szabadidő-univerzum polgárai. Én nem hiszek a totalitarianizmusban. A demokratikus többség a mítosz rabszolgája. Ez a többség egyelőre megbélyegzi a kisebbséget, még követelik a büntetést, joggal, hiszen túlfogyasztunk. A létminimum-sztenderd munkanélküli nem fogyaszt túl. Rájuk nem vonatkozhat a halál.

MN: A mutáns osztály halhatatlan?

ST: A mutáns osztálynak el kell nyernie öntudatát. Sokan, ahelyett, hogy felismernék jogaikat, vissza akarnak térni a mítosz határai mögé. Munkát keresnek. Persze nem találnak, nem is fognak soha. Az a sok millió ember már jó úton van a halhatatlanság felé. Persze sokan előbb éhen kell, hogy haljanak, mire a demokratikus többség végre megérti, hogy ez egy szent kaszt, egy kolduló rend, aki a 24 órából kitermeli a szabadságot, akire szükség van. Az aleatorikus logika viszont állítja, hogy a demokratikus többség lassú felfogását megelőzve válik a mutáns osztály azzá, amivé a mítosz előzményei formálják, halhatatlanná.

MN: Mivel foglalkozol jelenleg?

A Szabadság Lelkének Szobra

A Szabadság Lelkének Szobra

 

ST: A legkonkrétabban, most, hogy 15 év után visszajöttem Magyarországra Svájcból, ahol olyan az élet, ahogy a többség akarja, azaz hátborzongató, mert a mítosz ott megfeneklett a civilizáció legmagasabb szintjén, a halálos munkahipnózisban – megpróbálok részt venni egy kisebbség műveletében abból a célból, hogy a többségnek ne legyen olyan könnyű dolga a mítoszt dögrovásig fenntartani. Most egy kiállítást szervezek a Bartók Galériában Lőrinczy Júlia művésznő javaslatának realizálása céljából. Egy demokratikus többség le akarja rombolni a gellérthegyi Szabadság-szobrot, egy másik demokratikus többség meg akarja tartani. A javaslat a kettő felett áll. (Lásd az illusztrációt.) Ez a legtökéletesebb megoldás, mert antropológiailag, esztétikailag és etikailag is mutációja a fennállónak. Lőrinczy nyugodtan beírhatja a személyijébe, hogy „Tapasztaltam, elfogadtam és eldöntöttem, hogy egy lánglelkű nő vagyok az árnyékvilágban, aki vízen jár a szakadék felett.” Mert ha a Gellérthegyen ott állhat majd a Szabadság Lelkének Szobra, akkor a lakosság, sőt az egész világ közelebb kerül ahhoz, amihez kell: a szabad akarathoz, akár tetszik, akár nem. S ez üdvtörténet.

MN: Mi az, hogy szabad akarat?

ST: A világot teremtő erő. Nézz körül.

MN: Jé. És mi az üdvtörténet?

ST: Egy mechanikus aleatorikus folyamat nem üdvtörténet önmagában. Például a kockajáték. De kockajáték nincs önmagában. Semmi sincs önmagában. Az aleatorika kitermeli az önmagára vonatkozó reflexiót: az aleatorika öntudata kontrollálja önmagát. A totális elértéktelenedés divatos tézise egy értéktelen tézis, máris látható. A variációk demokráciájában előbb-utóbb megszűnik a használhatatlan, és előtérbe kerül az újabb aktuális. A Képviseleti Demokráciáról már tudjuk, hogy csak erőszakkal lehet fenntartani. A Direkt Demokrácia megjelenésével aleatorikusan számolnunk kell a Teokráciával, sőt, a Direkt Teokráciával is.

MN: Az mi?

ST: A végítélet.

MN: És?

ST: Az aleatorikus üdvtörténeti folyamat nem lineáris. Sőt, ma már egy minden irányban egyidejűleg működő történetben élünk, horizontális és vertikális együttállás van. Ebben a vízióban a mítosz értékelődik. Ki akarunk lépni belőle, pontosabban: be akarjuk teljesíteni. Az ember a szabad akaratán keresztül válik azzá, ami. E szabad akarat e történelmi pillanatban már nem csupán a humanista ideális felé mozog, hanem a tiltott felé is. A Jó és Rossz terrénuma között a határátlépés már kétirányú. A tiltott áthatása a szabad által szükségképpen a halál birodalmában zajlik. Ettől kezdve a halhatatlanság programja már nem utópia.

MN: Orfeuszt kapákkal tépték szét a nők!

ST: Igen, mert elhitték a férfiak hazug jelszavát: „Arbeit macht frei!” De egy szép napon elkezdődik a sztrájk a Létminimumért.

Miltényi Tibor

Magyar Narancs, III. évf. 22., 1991. okt. 23.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.