Kiállítás

David Cerny: Létezés

  • - dck -
  • 2013. július 13.

Képzőművészet

A Műcsarnok volt dísztermében (ahol korábban a könyvesbolt működött) új projektgaléria nyílt, M0 néven. Mindenképpen fejlődés, hogy a külföldiek számára kiejthetetlen Mélycsarnok után az új gyermeket végre normális névre keresztelték - de szinte ez az egyetlen, aminek örülni lehet.

A megnyitót komoly promóciós kampány előzte meg, de a YouTube-ra feltöltött négy video csak erős idegzetűeknek ajánlott. Nemcsak azért, mert - egy kortárs képzőművészettel foglalkozó intézményhez méltatlanul - mind stílusában, mind technikai szempontból minősíthetetlenül gyenge (és akkor még nem is említettük az édeskésen és beszédhibásan intonáló televíziós műsorvezetőt), hanem azért is, mert a semmitmondóan bombasztikus és teljesen értelmetlen szövegekből még az sem derül ki, hogy milyen közönséget céloz meg az új helyszín.

Persze a cseh művésszel nem nagyon lehet hibázni (főként, mert régebbi munkákról van szó), és maga a kiállítás is majdnem rendben van. A tér közepén egy híres Damien Hirst-mű szintén híres parafrázisa látható; míg Hirstnél egy valódi cápa, Cerny munkájában egy sajátos kínzási módszer szerint megkötözött és meztelen Szaddám Huszein lebeg egy akváriumban. Az önfojtásba beledermedt vezért a terem négy felső sarkába applikált, óriási és fekete pisztolyok veszik körül. Az installáció csöppet sem nehéz értelmezését némileg megnehezíti, hogy a megnyitó után négy nappal már csak egyetlen fegyver működött; a férfias játékokba bújtatott hangszórókból ugyanis különféle erőteljes zajoknak (lövés, sikoly stb.) kellene hallatszaniuk (vö. hangbombázás).

De talán elég csak annak örülni, hogy a havonta megújuló (s remélhetően technikai bakiktól mentes) kiállítások ingyenesen látogathatók.

Műcsarnok, M0, nyitva július 7-ig

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.