Kiállítás

Black&White

  • - dck -
  • 2013. június 30.

Képzőművészet

A több mint húsz művész munkáját felvonultató csoportos kiállítás egy nehezen vitatható, de meglehetősen soványka alaptézisből indul ki: "Szembetűnő volt, hogy az utóbbi pár évben milyen sok művész találja meg a kifejezési formát a két alapszínnel, a feketével és a fehérrel."

A koncepciót jegyző, meg nem nevezett kurátor elsősorban festményeket válogatott (vagy kért?) a galériához tartozó művészektől - s mily meglepő, ezen művek kisebb részéről állíthatjuk azt, hogy megmaradnak a monokróm megoldásnál. (Ez utóbbiak közül kiemelkedik Szurcsik József, Hecker Péter és Dániel András festménye.)

Maga a kiállítás is ezen a formális megközelítésen bukik el - hiába szerepel ugyanis nem kevés jó munka (köztük olyan finom meditációs képek, mint Szikora Tamás vagy Váli Dezső alkotása), ha szinte semmilyen módon nem kapcsolódnak egymáshoz. Nem mintha a rendező nem tett volna meg mindent, hogy az erősen széttartó egyéni kézjegyeket valamiféle rendszerbe illessze. Így kitapintható egy önarcképszekció (Bukta Imre, Nagy Kriszta), a fotóalapú munkákra felelő "fényképszerű" festmények köre, de felismerhető egyfajta életképszerű vonulat is (Alexander Tinei). A fotók és fényképek mellett szerepelnek lightboxok (Agnes von Uray), illetve egy konceptuális "objekt" Gerber Páltól. A Fekete váza - fehér tányéron című munka nem csupán pontosan az, aminek állítja magát, hanem megemlítődik a kiállítás bevezető szövegében is. Eszerint a művészetben eluralkodó "bombasztikus hatások" ellenében inkább "egyszerű kijelentésként értelmezhető prezentációk kellenének". Továbbá valami tartalmi ötlet, hogy összetartsa a kiállítást.

Godot Galéria, Bp. XI., Bartók Béla út 11., nyitva: június 22-ig

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.