Kiállítás

Black&White

  • - dck -
  • 2013. június 30.

Képzőművészet

A több mint húsz művész munkáját felvonultató csoportos kiállítás egy nehezen vitatható, de meglehetősen soványka alaptézisből indul ki: "Szembetűnő volt, hogy az utóbbi pár évben milyen sok művész találja meg a kifejezési formát a két alapszínnel, a feketével és a fehérrel."

A koncepciót jegyző, meg nem nevezett kurátor elsősorban festményeket válogatott (vagy kért?) a galériához tartozó művészektől - s mily meglepő, ezen művek kisebb részéről állíthatjuk azt, hogy megmaradnak a monokróm megoldásnál. (Ez utóbbiak közül kiemelkedik Szurcsik József, Hecker Péter és Dániel András festménye.)

Maga a kiállítás is ezen a formális megközelítésen bukik el - hiába szerepel ugyanis nem kevés jó munka (köztük olyan finom meditációs képek, mint Szikora Tamás vagy Váli Dezső alkotása), ha szinte semmilyen módon nem kapcsolódnak egymáshoz. Nem mintha a rendező nem tett volna meg mindent, hogy az erősen széttartó egyéni kézjegyeket valamiféle rendszerbe illessze. Így kitapintható egy önarcképszekció (Bukta Imre, Nagy Kriszta), a fotóalapú munkákra felelő "fényképszerű" festmények köre, de felismerhető egyfajta életképszerű vonulat is (Alexander Tinei). A fotók és fényképek mellett szerepelnek lightboxok (Agnes von Uray), illetve egy konceptuális "objekt" Gerber Páltól. A Fekete váza - fehér tányéron című munka nem csupán pontosan az, aminek állítja magát, hanem megemlítődik a kiállítás bevezető szövegében is. Eszerint a művészetben eluralkodó "bombasztikus hatások" ellenében inkább "egyszerű kijelentésként értelmezhető prezentációk kellenének". Továbbá valami tartalmi ötlet, hogy összetartsa a kiállítást.

Godot Galéria, Bp. XI., Bartók Béla út 11., nyitva: június 22-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.