A kiállítás tematikus termeken keresztül (korai művek, fájdalom, Mexikó, természet, szerelem) mutatja be Frida Kahlo életművét. A koncepció egyszerű, jól bevált, nem lehet hibázni vele. Magától értetődő egy olyan művész esetében, aki a kurrens képzőművészeti stílusokkal, irányzatokkal nem törődve dolgozott egységes, autonóm esztétikai világának kialakításán. Ez éppúgy igaz festészeti munkásságára, mint az öltözködésére, környezete tárgyi kultúrájának minden vizuális szegmensére.
Diego Rivera végrendelete miatt az életmű nagy része nem hagyhatja el Mexikót, így a Museo Dolores Olmedo gyűjteménye az egyetlen, amely más intézmények számára is hozzáférhető. A legnagyobb részt innen, gyakorlatilag készen kapott anyagból koherens kiállítást összerakni nem egyszerű feladat. Aki például a legtöbbet reprodukált önarcképekre, a leghíresebb művekre kíváncsi, csalódni fog, kénytelen lesz beérni néhány darabbal. Ez azonban más szempontból éppen előnnyé válik: rajzokat, egy különleges litográfiát (Frida és a vetélés, 1932) és más, ritkán elénk kerülő műveket is (A kör, 1954) láthatunk, ami művészettörténeti szempontból sokkal színesebbé teszi a képet.
Idáig minden rendben is van a kiállítással. A művészettörténeti értelmezés, majd a bemutatás mikéntje azonban láthatóan nem túl átgondolt. A bulvár határát súroló falszövegek elenyésző érdemi információt tartalmaznak, legtöbbször szájbarágósan önismétlők. Olyan művészről van szó, akinek hihetetlen lelki és testi szenvedéssel teli élettörténete kikerülhetetlen a megértésben. Ám a képzőművészeti intézménytől szakmaiatlan szinte mindent csupán életrajzi adatokkal és történetekkel magyarázni. Árulkodó, hogy Lantos Adriána kurátor naiv művésznek nevezi Kahlót egy interjúban. A „naiv művészetet” sokan sokféleképpen definiálják, így használata mindenképpen pontosításra szorult volna. Frida tényleg nem tanulta intézményi keretek között a festészetet, sokan kritizálják (joggal) rajztudását és technikai felkészültségét, de szerencsére már régen nem ez alapján döntjük el, hogy mi igazi művészet, és mi nem. Frida olvasott volt, művelt, ismerte a művészet történetét. Tudatosan használta fel és sajátította ki a kortárs és régi művészet azon elemeit, amelyek saját mondanivalójának kifejezéséhez, identitásának kialakításához szükségesek voltak. Ezekre a szövegek néha, véletlenszerűen utalnak is, mint a korai művekkel kapcsolatban emlegetett Botticellire és Bronzinóra, aztán a kolonialista művészet kedvelt képtípusára, melyen mondatszalaggal ellátva ábrázolták a virágkoronát viselő novíciákat, vagy a spanyol hódítás előtti indián művészet szimbólumaira. Át is hoztak egy képet a Szépművészeti Múzeumból, illetve néhány szobrot a Népművészeti Múzeum anyagából. Ezzel a kiállítás azonban csak a felszínen villantja fel azt a szerteágazó tematikai és vizuális utalásrendszert, amelyből a csak Frida Kahlóra jellemző magánmitológia homogén és koherens esztétikai világa felépül. Pedig itt lenne a lehetőség megérteni, hogyan és miért működik mindenki számára érthetően és átélhetően ez a vizualitás, mert a mindenhol hangoztatott őszinteség és kitárulkozás nem kielégítő magyarázat.
Ehelyett sok energiát áldoztak olyan silány dizájnelemek felépítésére, mint a hatalmas, pink piramis, amelynek tetején helyezték el az Én és a dadám című művet. A giccsbe hajló építmény inkább csak eltávolítja a nézőt a kiállítás egyik leggazdagabb szimbolikájú képétől. Ez a mainstream felületesség csak fokozódik az utolsó, már elnevezésében is kicsit kínos Fridamania című teremben, ahol azt az egyébként releváns kérdést próbálták meg körbejárni, hogyan vált Frida Kahlo személye a feminizmus, majd a popkultúra ikonjává. Ehelyett azonban a fan arttal és a Frida-imázst fel- és kihasználó divatfotókkal kitapétázott rózsaszín fal mindenféle reflexió és mélyebb magyarázat nélkül éppen hogy belemegy a játékba, és tovább erősíti Kahlo képének és megítélésének kiüresítését és sekélyes divattárggyá alacsonyítását.
A tömegkultúra ijesztő tempóban csökkenő színvonala és növekvő felületessége hatalmas probléma világszerte – de az ország állami pénzből működő nemzeti galériája éppen a kultúra előmozdításán, támogatásán kellene, hogy dolgozzon. Az MNG ezzel a kiállítással sajnos nem tesz eleget e feladatának. Ennek ellenére óriási élmény, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású és joggal legcsodáltabb művészének képeit itthon is láthatjuk.
A kiállítás november 4-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában
