Tavaly megválasztották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnökévé, elismerve évtizedes alkotói, tanítói, szervezői tevékenységét. Művei számos külföldi múzeumba, gyűjteménybe jutottak el. Csak 2017-ben három önálló kiállítása volt Magyarországon, de munkáit további tíz csoportos tárlaton is kiállították. Ezt már a Nyomhagyás/nyomtatás alcímű könyvből tudjuk meg, amely a Magyar Képzőművészeti Egyetemen rendezett kiállításhoz kapcsolódva jelent meg, de jóval több kiállítási katalógusnál: az eddigi legalaposabb összegzése Maurer grafikai munkáinak. A grafika pedig az a forma, amelyen keresztül talán a legtisztábban nyomon követhető a művész bő fél évszázados életművének meghatározó vonása, a médiummal való, a médiumról szóló folytonos kísérletezés.
A grafikát még ma is gyakran tekintik – akár maguk a művészek is – a festmény vázlatának, előtanulmányának. Maurer grafikai munkásságát viszont gazdagabbnak, többszálúnak látom a festményeinél, amelyek közül különben sem vásznai, hanem térfestményei tűnnek egyedülállónak. Rézkarcai, lemeznyomatai élesebben világítanak rá, miért tartják sokan Maurer munkásságát „hideg művészetnek”, miért nehéz közel kerülni, érzékileg viszonyulni hozzá. Ahogy Beke László írja a katalógusban is közölt, 1975-ös, tömör és lényeglátó megnyitószövegében: Maurer „azt jelöli, ahogyan jelöl”, grafikái „azt az utat mutatják fel, amelynek során létrejöttek”. A művész igazán 1970-től készített konceptuális munkáiban találta meg a saját hangját. Addigra tökéletesen eltávolodott a szocialista-humanista művészettől, amelyet már tanulóévei alatt kifordított: néhány paraszti életképén, a megélhetés miatt elvállalt képcsarnoki munkáján Bosch és Brueghel alakjait idéző, groteszk, monstruózus figurák préselődnek össze. A testek felületekké válnak, miként a házak és tájak is ugyanekkor, a hatvanas évek elején készített, konstruktivista hatásokat mutató grafikáin. A témák kollázsszerű halmozása, elmosódó kontúrjaik, absztrakt formákig jutó összeolvadásuk a pusztulás képeivé avatják a korai munkákat, ahogy nyíltabban a Pompeiiről készített sorozatot is. Maurer módszeresen tüntette el az élet nyomait grafikáiról, míg végül csak a forma maradt, az ábrázolás kényszere helyett a médiumra vonatkozó reflexió lehetősége adódott.
A Persona Berg-sorozatban kezdte el körülvágni, applikálni a rézlemezt. Később csinált vele még mást is: hevítette, maratta, átégette; nevezetes – performansz értékű – munkájában leejtette a gangról. Azzal, hogy rákérdezett a grafika határaira, el is távolodott annak képiségétől, egyre inkább újfajta felületképzésekben, tárgyinstallációkban gondolkodott. A koncepció átalakítása léptékváltással is együtt járt: az egyedi mű helyett a sorozatlogika, a variációk és permutációk együttese vált fontossá. Mindez szervesen kapcsolódott Maurer más mediális kísérleteihez. Híres videoműve, az Időmérés ugyanúgy matematikai alapú, és a forma egyazon művön belüli átalakulására épül, mint a 100 egérszőr, a 150 csepp diófapác áthatol 8-rét hajtott papíron vagy az Eltolódások akciógrafikái. Alkalmasint az akciógrafika műfaja áll a legközelebb Maurerhez, mert lényege a változás, folyton új struktúrákat teremt, és elrejti az előzőt. Nincs eredeti tárgya, csak annak nyomait őrzi, vagyis tiszta esztétikai formát állít elő. Maurer változatos médiumokban játszotta végig ugyanazt az absztrakciós és tisztulási folyamatot. Kapcsolódott néhány aktuális képzőművészeti irányzathoz, az informelhez, a geometrikus absztrakthoz, a 70-es évek concept artjához, de ötven éven át külön utas maradt. Lehet, hogy művészete hűvös, mégis hevíti a kísérletezés bátorsága. Csak a formai reflexiók mozgatják, de ezeken az utakon csak Maurer Dóra kérdez rá a formára. Életműve így lehet nagyon intim és személyes.
Magyar Képzőművészeti Egyetem – SUMUS Alapítvány, 2018, 216 oldal, ár nélkül
