Ez csak akkor történhetett meg, ha a trén egyáltalán képes volt utolérni és megtalálni a saját harcoló egységét. A rémes szomjúságra viszont nem mindig volt megoldás, sok feltételnek kellett összeállnia ahhoz, hogy hóval teletömött, felakasztott kincstári gatyából csordogáló ivóvizet lehessen nyerni. Ilyenkor aztán mindegy volt minden, lehetett akár hulla is az árokban, a szomjas katonák minden tiltás ellenére szürcsöltek a vízből – nincs mit csodálkozni a kitörő járványokon.
Első hallásra kétségkívül van abban valami perverz, hogy a kiállítás már csak a helyszínénél fogva is összekapcsolja a vendéglátás és a háborús élelmezés témakörét. Ám ha belegondolunk, látnunk kell, hogy teljes mértékben indokolt a képzettársítás, hiszen a háború egyebek mellett grandiózus élelmezési feladat is. A magyar hadsereg kimeríthetetlennek tűnő éléskamrája fokozatosan kiürült, amit a közös haderő osztrák fele, amely számított erre a tartalékra, igencsak rossz szemmel nézett. Így aztán hamar eljött az idő Lajtán innen és Lajtán túl, amikor a hátország lakosságának is hozzá kellett szoknia a megszorításokhoz, a sorban álláshoz, a pótszerekhez, a lemondáshoz.
Mindezt látványos és színes tárgyak segítségével mutatják be a látogatónak: ételjegytömbök, hirdetmények, póttea és pótkávé, korabeli – üveges – konzervek. A pótszerek elszaporodása indokolttá tette az adott körülmények között elérhető alapanyagok tulajdonságait bemutató, népszerűsítő főzőtanfolyamok indítását.
A lakosságnak a háborús erőfeszítésekbe ambicionált bevonásának egyre közvetlenebb eszközei is megjelentek: adománygyűjtő kocsik járták a városokat, később aztán, amikor már a visszatérő invalidusokról, illetve hadiárvákról is gondoskodni kellett, az adakozásra felszólító hirdetmények egyre konkrétabb javaslatokkal álltak elő a tartós hentesárutól, csokoládétól kezdve egészen a készpénzsegítségig.
Aztán hogy az adományokból – vagy éppen a bedobozolt, postán küldött hazaiból – mi jutott el a címzettekig, az már kérdéses. Egy, a „csomagcenzúrára” panaszkodó katona szerint „a levélből azt húzzák ki, ami rossz, a csomagból pedig azt, ami jó”. Márpedig igencsak rászorultak volna a katonák egy-egy ünnepi falatozgatásra, még úgy is, hogy a hadvezetés igyekezett gondoskodni folyamatos ellátásukról, ami komoly szervezést igényelt. Ezt a feladatot látta el a számtalan trén, vagyis „vonat”, ami ebben az esetben nem vasúti szerelvényt, hanem egy egész szállítórendszert jelent: szekerek, málhásállatok, gépkocsik, és csak a legritkább esetben vasúti járművek. Az „ütközetvonat” igyekezett szorosan követni a harcoló egységeket, már amennyiben az útviszonyok ezt lehetővé tették. Ebben vonszolódott a gulyáságyú is, amelyet a hosszú kéménye miatt neveztek így. De volt „málha- és seregvonat” is – és mindez együtt sok kilométeres oszlopokban vonult a célja felé.
Az állat vontatta gulyáságyú, amelyben menet közben, lassú tűzön főtt az étel két, közel száz- és egy húszliteres üstben, túl meredek terepen használhatatlan volt. Ott főzőládát kaptak az egységek. A 25 személyre méretezett szigetelőládákba helyezték a forrásig előfőzött ételt, majd az egészet jól betakarva lezárták. A készre főzés így már menet közben zajlott. A főzőláda annyira sikeresnek bizonyult, amikor évekkel a háború előtt bevezették, hogy a polgári életben a takarékosságra sarkallt háziasszonyok eszközévé vált.
Mindemellett a trén jó esetben magával vitte a kávét melegen tartó forró vizes tartályokat, amelyekbe rögzítve beleállították a fémkannákat. A ritka darab a kiállítás olyan éke, amely felér az összes háborús emléktállal, csajkával, beszolgáltatott rézmozsár fejében kapott és a legfőbb hadurak képével díszített porcelánmozsárral.
A tábori sütödék is vontatható kemencékből álltak. Kapacitásuk nem volt éppen szűkös (egy hadosztálysütöde tíz négyfogatú sütőkemencében 16 óra alatt húszezer ember napi adagját volt képes elkészíteni), de ki lehetett egészíteni a szabadban tapasztott kúpos pótkemencékkel is. A hordozható változat pedig úgy készült, hogy szakavatott kosárfonók vesszőből elkészítették, kívül-belül alaposan körbetapasztották, majd pedig kiégették. Ekkor a fonadék is hamuvá lett. Csakhogy mindez semmit sem javított az egyre romló élelmezési helyzeten. Kukacos szárított zöldségből készült vagy dohos répafőzelék – a szomorú egyhangúságba az vitt némi boldogságot, ha egy-egy málhásállat megérett a vágásra, és lógulyással ehették tele magukat a katonák. Ahogy teltek az évek, már a tábori kantin sem volt a régi: a régi, jó minőségű sör helyett pótszerekből készült löttyöt árultak.
A kiállítótér a beugróival igen alkalmas arra, hogy a rendezők különféle enteriőrök kialakításával szórakoztassák magukat, amelyekben aztán a jó szemű néző felismerhet bizonyos összefüggéseket. A térbeli korlátok szerencsére nem engedik, hogy parttalanná váljon a kiállítás, így is vannak olyan részletek, amelyek úgy festik alá a szöveget, hogy megfelelő (tehát nem jelképesen elhelyezett) tárgyakkal nem húzzák alá az állításokat. Ott vannak viszont a fényképek, és ezek mindennél jobban beszámolnak a katonák életkörülményeiről, hogy elképzelhessünk egy tábori menázsit (étkezést) vagy a rosszul öltözötten várakozó hátországi tömeget egy hatósági hússzék előtt.
Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, május 31-ig
