Számos ország a természetvédelem és a fenntartható fejlődés kontextusában értelmezte az 56. Velencei Képzőművészeti Biennále vezérmotívumát. A május 7-én nyílt magyar pavilonban Cseke Szilárd Fenntartható identitások című minimalista installációja kevéssé kapcsolódik ehhez a vonalhoz, de ez nem feltétlenül hátrány. Egyik eleme érinti csak a tágan értelmezett fenntartható fejlődést: a szabályos időközönként felfújódó és leeresztő, hatalmas és áttetsző párna a művész szerint a kapitalista gazdaság válságokkal tarkított ciklikusságát hivatott szimbolizálni. A hideg fényekkel megvilágított, szürkére festett pavilon egyébként szinte üres. A falakat hét átlátszó fóliacső köti össze, amelyek különböző identitásokat hivatottak jelképezni. Ezekben ventilátorok által mozgatott hungarocell-labdák járják útjukat. A művész szerint nem konkrét identitásokat jelenítenek meg, hanem kényszerű identitásváltásokat. Egyfajta köztes állapotot látunk tehát. A pavilon udvarában elhelyezett üres táblán pedig bárki megtörheti ezt a „tabula rasát”, krétával felírhatja saját, épp akkor érvényes identitását.
A jó pásztor
Az idei biennále nem szűkölködik látványos elemekben, ezért előnyére válik a magyar kiállításnak, hogy minimalista világával kirí ebből a közegből – mondta egy amerikai újságíró a megnyitó után. Kétségtelen, hogy van mögötte koherens koncepció, amely bár nem túl mély, de ezért könnyen befogadható. Szakmai megnyitó nem volt, Hoppál Péter államtitkár és Balatoni Monika nemzeti biztos pedig jó messzire elkerülte beszédében az identitásváltás és -válság kényes kérdéseit.
Magyarország azon szerencsés országok közé tartozik, amelyeknek saját pavilonjuk van a Velencei Biennále fő helyszínén, a Giardini parkban. Így nem kell vagyonokért helyszínt bérelnünk, hogy részt vehessünk az egyik évben képzőművészeti, másik évben építészeti seregszemlén. A kiállításról döntő nemzeti biztos jogkörét szélesre szabták, akár saját maga is kiválaszthatja a kiállító művészt, ám 2002 óta a biztos a szigorúan vett szokás szerint nyilvános pályázatot ír ki, a pályaműveket pedig az általa felkért zsűri bírálja el. Velencében saját kiállítással megjelenni nagy lehetőség, így nem véletlen, hogy a zsűrik döntését gyakran kísérték kisebb-nagyobb botrányok, de ezek némely tanulsága – egyfajta demokratikus tanulási folyamat eredményeként – beépült a rendszerbe. 2005-ben az ismert gyűjtőt és galeristát, Kováts Lajost azért zárták ki, mert a kiírás művészettörténészeknek szólt, ő pedig kurátorként, azaz szakirányú diploma nélkül pályázott. Később megnyitották a művészettörténeti végzettség nélküliek előtt is a pályázási lehetőséget. 2006-ban az építészeti biennáléra két gyenge pályázat érkezett be, ezért a nemzeti biztos saját hatáskörben jelölt ki új projektet. 2007-ben a zsűri először Nemes Csabának a 2006-os zavargásokat feldolgozó projektjét nevezte meg győztesként, aztán formai hibára hivatkozva kizárták a versenyből, és Andreas Fogarasit hozták ki befutónak. A sajtó jó része politikai beavatkozásról beszélt, úgy tűnt, a tárca nem akarja a politikailag kényes témát Velencébe vinni. Igaz, végül Fogarasi művével nem nyúltak félre, a pavilon megkapta a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. 2013-ban pedig arról írtunk, hogy a Halász János államtitkárhoz közel álló TÖMB 2000 Kft. nyerte el a velencei magyar pavilonban az installáció munkálatait.
A kisebb-nagyobb viták mellett két kérdésben konszenzus volt: a pályázati rendszer fenntartásában, és abban, hogy a lebonyolítást helyes a Műcsarnokra bízni. A mindenkori nemzeti biztos ugyanis a legjelentősebb magyar kortárs képzőművészeti kiállítóhely, a Műcsarnok főigazgatója volt. Az intézmény nemcsak a szakmai hátteret, hanem a kiállításépítés és -üzemeltetés technikai feltételeit is biztosította.
Az ügy akkor vett döntően más irányt, amikor 2013 augusztusában Gulyás Gábor bejelentette, hogy távozik a Műcsarnok éléről. Nem önszántából tette ezt, hanem mert ekkorra értek meg annak a személyi, szervezeti és politikai feltételei, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) átvegye az intézményt. Gulyás vigaszdíjként miniszteri biztosi címet kapott, amelynek egyetlen kézzelfogható eleme a biennále nemzeti biztosi pozíciója volt. Ekkor szakították el tehát ezt a feladatot a Műcsarnok igazgatói posztjától, amivel megakadályozták, hogy Fekete György kezébe kerüljön a magyar építészet és képzőművészet legfontosabb nemzetközi reprezentációja. A biztosi hivatalnak kellett találni egy intézményi bázist, ez lett az akkor L. Simon hátországaként számon tartott, és régi jó barátja, jelenlegi kabinetfőnöke, Hornyák Tibor által irányított Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány, a MANK.
A 2014-ben felálló új kormány azonban nem újította meg Gulyás miniszteri biztosi címét, sőt november elsejével utolsó megmaradt pozícióját, a nemzeti biztosi irodát is elvették tőle. Gulyás fegyelmezetten vette tudomásul a döntést (új feladata kiderül friss online interjúnk címéből: A képzőművészet fővárosa lesz – Gulyás Gábor, a Szentendrei múzeum igazgatója). Valószínűleg nem Gulyással volt baj, hanem egyszerűen kellett a hely utódjának, Balatoni Monikának, akit a Külügyminisztériumból akolbólított ki Szijjártó Péter. Az egykori dramaturg Balatoni Monika ugyanis elődje, Navracsics Tibor embere volt. Balatoni stratégiai főtanácsadóként kezdte 2010-ben a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban, havonta 755 ezer forintos fizetésért. Feladata többek között az volt, hogy „meghatározó értelmiségiekkel tartsa a kapcsolatot”, illetve az állami ünnepek, kiemelt nemzeti emléknapok és az uniós elnökség kulturális programjait intézze. Utóbbi feladatokat – természetesen külön fizetésért – a Hungarofest igazgatójaként is ellátta. Amikor 2013 februárjában Kovács Zoltán felzárkózási ügyekért felelős államtitkár lett, Balatoni előrelépett, és elfoglalhatta a társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkári posztot.
Mindent a gyerekért
2014-ben, az új kormány megalakulása után Navracsics magával vitte a külügybe, és kinevezte kulturális diplomáciáért felelős államtitkárrá. Balatoni nevéhez kötik a nemzeti összetartozás napjának ötletét és a páratlan népszerűségű Barackfa dalt. Mindez, úgy tűnik, nem volt elég Szijjártónak.
Nemzeti biztosi kinevezése kisebb botrányt kavart, mert ő volt az első ezen a poszton, akinek sem végzettsége, sem gyakorlata nem volt a kortárs képzőművészet terén (erről lásd a magyarnarancs.hu cikkét: Gulyás Gábort leváltották, már nem ő a nemzeti biztos). Bálint Anna és Kertész László kurátorok november végén a magyar pavilon pályázatának bojkottjára szólítottak fel, levelüket a szakma számos kiválósága aláírta. Mint írták, a képzőművészeti biennále nem vásár, nem országimázs-építés, hanem elsősorban kortárs képzőművészeti esemény – ezért elfogadhatatlan, hogy a programirodát hozzá nem értő vezeti. A bojkott hatására nem szerepeltek átütő munkák és nagy nevek a pályázók között, ugyanakkor jelentkezőkből nem volt hiány, tíz érvényes pályázat érkezett. Balatoni kiszélesítette a még Gulyás által összehívott zsűrit számos elismert szakértővel, olyanokkal, akik nem kötődnek a jelenlegi kurzushoz. A nemzeti biztos működése csupán a pályázat és a kiállítás megvalósításának technikai levezénylésére szorítkozott. Egyfajta szakmai kontrollt és a munka elvégzésére szóló garanciát jelentett, hogy decemberben az Emmi a Ludwig Múzeumhoz csapta az irodát. Balatoninak a Ludwig Múzeum főigazgatója lett a munkáltatója, ami a hírek szerint sok konfliktust okoz, hiszen a miniszter által kinevezett államtitkár az alkalmazotti létnél nagyobb mozgástérre vágyik. Egyszerűbb és olcsóbb megoldást is választhatott volna a tárca, ha például a Ludwig főigazgatójának a munkaköri kötelességévé teszi a nemzeti biztosi teendőt.
Balatoni két irányban igyekszik terjeszkedni, bizonyítani legitimitását. Ez azért is fontos neki, mert kinevezése csak ez év végéig szól, feladata a biennále lebonyolítása, semmi több. Egyrészt fokozná a velencei magyar jelenlétet, amivel csak az a baj, hogy a képzőművészeti és építészeti seregszemle kivételével a szervezők hívják meg a résztvevőket. Egyetlen szegmenst talált Balatoni, ez pedig az általa először gyermekbiennálénak nevezett esemény. A hatodik alkalommal megrendezett, valójában Nemzetközi Gyerekkarnevál elnevezésű vidám eseményen februárban részt is vett Magyarország. Honlapja szerint a biennále oktatási projektjéről van szó, ahol hét ország 150 iskolájának csupán regisztrálnia kellett, hogy beléphessenek a különböző játékos művészeti programokra, így zenei vagy épp kosztümkészítő foglalkozásokra. Ezen a vonalon tehát vélhetőleg nehéz egész éven át feladatot találni az irodának, még akkor is, ha lobbizhat azért, hogy a táncos és a színházi biennále zsűrijének figyelmét felhívja a magyar együttesekre. Balatoni lapunknak elmondta, hogy igyekezne a magyar képzőművészet egyéb nemzetközi bemutatkozásait is segíteni, amihez további állami forrásokat igényelne. Ugyanakkor erre volt egy sikeres munkacsoport, az ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda a Ludwig Múzeumban. Ez ma is működik, immár nem állami forrásból, mert az igazgatóváltás után kiszakadt a múzeumból. Az állam azonban még most is fenntartja a Hungarofestet és a Balassi Intézetet a magyar kultúra nemzetközi népszerűsítésére. Balatoni túlélését segítené, ezért törekszik rá, hogy a nemzeti biztosi iroda önálló jogi személy lehessen. Megfelelőnek tartaná azt is, ha a hátteret a Hungarofest vagy a Balassi Intézet biztosítaná. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár szavaiból viszont az derült ki, hogy befejezettnek tekinti a Balatoni-projektet. Mint kérdésünkre elmondta, „a gyermekbiennálén való részvételt sikeresnek ítélte a tárca”, de további forrás- és feladatbővülésre nem lát lehetőséget.
Pénz, az van
A biennále irodájának büdzséje hosszú ideig évi ötvenmillió forint volt. Ez az összeg szinte kizárólag a projektre ment el. A nemzeti biztos nem kapott külön fizetést, hiszen a Műcsarnok igazgatójaként munkaköri kötelessége volt az esemény lebonyolítása. Egyetlen státusz volt erre a feladatra, egy asszisztensé, de ő békeidőben más feladatokat is végzett az intézménynél – tudtuk meg korábbi igazgatóktól. Amikor a MANK-hoz került az iroda, felemelték 62,5 millióra a támogatást, immár két státusz lett, a nemzeti biztosé és az irodavezetőé. (Ehhez pluszforrásként Hornyák Tibor még kért és kapott 20 milliót, amiről az akkori nemzeti biztos is csak utólag értesült. Nem tudjuk, mire költötték ezt az összeget.) Ugyanakkor a kiállításra fordított összeg nem változott, 20 millió maradt. Most 64,8 millió forint áll rendelkezésre, amit Balog Zoltán az NKA miniszteri keretéből megtoldott további 10 millióval. Már négyen dolgoznak az irodában, a biztoson kívül egy irodavezető, egy nemzetközi kapcsolattartó és egy személyi titkár. Balatoni Monika szűknek ítélte a Ludwig Múzeumot, ezért külön irodát bérelnek az Allée-ban, 2,6 millióért. Mindezekre és Balatoni Monika gépkocsijára összesen mintegy 25 milliót költenek. Ennél alig többet fordítottak magára a projektre és a velencei reprezentációra. Tájékoztatásuk szerint az installáció gyártása és az arculat 20 millióba került, ehhez jön a szállítás körülbelül 1,2 milliós költsége. A Ludwig csapata által végzett építés, teremőrzés – a biennále nyitva tartásának 8 hónapja alatt – 6,7 millió forintot emészt fel. A kinti karbantartásért az olasz félnek 4,5 millió forintot kell fizetni. Így is megmarad még olyan 17 millió forint Balatoninak, amiből remélhetőleg futja majd néhány szép utazásra a nagyvilág jelentős képzőművészeti vásáraira.
