Nem volt öltöző, az uszodában kellett vetkőzni, mi játszunk fekete sapkában, röhej, a pályán is, ez a csapat már kész, röhej. Mert pálya még van, csépapír, éjjel a Királyerdőből ide csörtetnek a vaddisznók, az öt és felesre, lefekszenek a sárba. A mi kapusunk bezzeg nem fekszik le, viszont nem is vetődik. Hogy is nézne ki, kapus létére, a meze! Kikapunk hat góllal, szaunázni nem akarnak?, levegőnk elfogyott, büfé van?, na, majd ott. Hábé, a szomorú csöndet kihasználva petíciót adok körbe, tiltakozunk, hogy az NB I-et az öregfiúk bajnokságához hasonlítsák, aláírás: tisztességben megőszült, -hízott, -kopott, -bűnhődte már e, helyes válasz aláhúzandó, öregfiúk. Persze nem huzigálnak, anyátok, morogja balhátvédünk, nem tudván, hogy klasszikus(ok)tól idéz. Mindenki menekül a szigetről, csak mi maradunk Csepelen Ferivel, aki oly zseniálisan játszott beállóst Tétényben, de föltűnik a pálya minden pontján, ám leginkább a kocsmákban, csöndes viselkedésével. Elvitetjük magunkat a csapat legjobb autójával a papírgyári kocsmáig, Vörös Csepel, vezesd az autód, mindenhol egy üveg sört iszunk, ketten, vagy csak pohárral, már itt se tartjuk be, félünk, párocskának néznek ki bennünket, és jól meg. Csak kéregetéssel zaklatnak, látták az autónkat?, nem adunk, aki ad, azt is kidobom, rikácsol (ahogy kell) a kocsmárosné, de nem ezért nem. Kocsmában soha. Minket nem kell, kidobni, kihörpintjük, úgy látszik, nem eléggé, a kötöttsapkás megissza a maradékot, arany ászok, megjöttek a fasza srácok. Túrajelzés: tovább az adyendrén (ez a magyar ramadan), Feri fölmutat a tizedikre, szülei most a konyhában ülnek és róla beszélgetnek, kedvest, szépet, mit sem sejtve. A Duna utcában rejtett kincs, neve Ilyenavilágonnincs kocsma, avagy Korcsma a neobarakkhoz, fatákolmány, ám benn a boldogság, mostanában 42 kiló, bor (?) mellett könyököl.
Feri a múltkor is látta, pedig annak két éve, szerinte egész nap itt ül, egy pohár mellett, pisilnie sem kell, csak azért áll föl, hogy embereket lásson. Egy üveg sör, itt meg merjük tenni, három komor kártyázik a biliárdasztalon. A söntésen gyászjelentés, élt 60 évet, ma volt a temetése, tizenegykor, matiné, előmeccs, mars a tarcsiba. Máma már nem. Az asztalnál a nő fogja, nem nézi a poharat, háttal a tévé hűlt helyének, mindennek. Vége. Kifelé megnézem jobban a berácsozott konvektoron kushadó sportszatyrot, adidas, vajszínű és műbőr, nem harap, vigyázza a kocsmát, benne a nőt örök időkig, sátán műanyag kutyusa, tökéletes tamagocsi, etetni sem kell. A nőt se. Mondom, magyar ramadan. Tovább a Duna utcán, egy tulaj kijön a kapuba, két gyanús alak a hétfői estében, a Duna felől, nehogy ránk uszítsa, mert az igazi. Újra az adyendrén, Italbank, ez az én időmben még nem volt itt, azelőtt zöldséges, éljenek a bankok. Persze megint két üveg, egy kaiser és egy zölddréher, törzsközönség körében utálattal elegy érdeklődés. Törzsközönség a pultnál, daidas szabadidő pirosfehérzöldben, falon minden zöldfehér. Törzshelyem nem lesz. Viszont! A szomszédos borozó, melyet utolsó itt-létem (9 év) óta átalakítottak! Tojástartókból az álmennyezet! Vidám, sőt jókedvű társaság a sarokban, mindig, középen egy vadászkalapos különös, különös úr!
És a sarokban fönt a Spektrum tévé megy! Éppen egy ízeltlábú falatoz egy ízeltlábút! Igen! Itt kéne élni.
Átvágunk a játszótérnek álcázott gyakorlótéren, épp most bontanak egy beton pingpongasztalt, a verekedést a csonkokkal folytatják, csonkolnak, szerva ott. A pingpongasztal lába, mint Sztálin csizmája, mindenkit túlél. Irány a Szita. Piciny presszóasztalok, kávézni-sütizni matrónáknak, ámde itten nem azt és nem azok. A híradó és a balhé még nem kezdődött el, itt ma nem is fog, hétfőn szüninap. Lopva az árkádok alatt, most én mutatom a családfényt a nagyszobában, a pianínón is ég a lámpa, kislány a, ott fogsz te. Úgy látszik, már ennyi is megártott, pedig vár az Árpád utca, a bőrgyár melletti hely (bőrgyár, papírgyár, sörgyár), ahol sosincs csapolt. Most se, viszont lehet meccset nézni, ha az embert elzavarják hazulról. Nincs meccs, nem zavartak el. Kikérjük az egy üveget, aztán zavartan el. Gyerünk a Munkásotthonlokára, könyvtár is van, és szabadkőműves-szakkör, a presszó zárva, az étteremben megint két sör, minek ide mára. Előfizetéses ebéd is van, nyugdíjasoknak kedvezmény. Majd holnap visszajövünk. Én már nem akarok visszamenni az adyendrére, a Csepel Bisztróba, Feri un- és vonszol. (Harmadnap, mikor feltámadtunk, váltig állította, én ragaszkodtam [a] Csepelhez.) Innen az események hitetlenül fellassultak, asztalterítők úsznak a magosban, aztán le a - sárga - földre, voltak bizonytalan vécék is, énekszó és tánc, köszöntse. Nő nem volt, csak a Maya, a Tanácsház (nektek: Szent Imre) téren, eszpresszó. Arról nevezetes, hogy itt ért utol bennünket a Munkásotthon pincérnője (tehát mégis volt nő!), mivel nem fizettünk. Szerintünk igen, de jobbnak láttuk (a csékapitányság száz méter), hogy nem. Aztán árnyaink és mi is átestünk a parkon, hugyozás a templomtól és az első világháborús emlékműtől tisztes távolban, és felnézek a kéklő égre én, nem lesz eső-e féltekén, a templom órája kilencet mutat, most kéne elkezdeni. Még komolyan meghányjuk, vetjük, körülnézünk-e a tér kocsmáiban, szerencsénkre jön a hév, s ezzel a mi kis túránk. Szűkebb hazám, mint a persely. A Boráros téren illőn elbúcsúpoharaztunk egymástól, de erre már csak én sem emlékszem. Arra viszont mindketten tisztán, hogy még az adyendrén megfogadtuk: legközelebb a (jó, legyen) Szent Imre térről indulunk, aztán le délcsepelre, egész a temetőig. És a Borároson fejezzük be, ha visszajövünk.
Visszajövünk, mert vár Angyalföld, a Váci út s a Lehel út között, Vámosi János-emléktúra. Találkozunk a Lehel téren, a Rámpában. Sok régi barát. Megyek tovább, járom az utam.
- csésajó -
