Nos, bár a mítosz a maga - alkalmi változékonysága dacára - nagyjából kanonizált formájában sokat köszönhet a legendakör legújabb kori megújítóinak, az emberfarkas az európai folklór egyik legmakacsabbul visszatérő alakja, mondhatni, őshonos a mi szeretett kontinensünkön. Ez persze nem jelenti azt, hogy az állati alakot ölteni képes emberek legendája (teriantrópia) ne terjedt volna el a világon. Ám máshol (pl. őshonos farkaspopuláció híján) inkább jaguárrá, pumává (Amerika), rókadémonná/tündérré (Japán) vagy hiénává (Afrika) alakul az átkozott/áldott természetű testváltó, amint rájön a "holdkór". Apropó, hold: a modern farkasemberfilmek alapvető motívuma a teliholdkor esedékes átváltozás - ám ez, úgy tűnik, csupán a XX. század közepének hollywoodi mitológiájában keletkezett, s utóbb megcsontosodott kvázi hiedelem: néprajzi leírásokban kevés jelét találjuk. Ennél is nyilvánvalóbban friss fejlemény a sebezhetetlen, csak ezüstgolyóra érzékeny werewolf figurája: az ezüst mint ritkán látott nemesfém efféle "pazarló" használata amúgy is elképzelhetetlen lett volna a paraszti hitvilágban (miközben kis vagyonkáját jó, ha rézpénzben tartotta). És modern, posztfolklorikus fejlemény a farkasemberség járványszerű terjedése harapás által - itt már a "testvérhiedelem", a vámpirizmus jellegzetességei vándorolnak egy másik mondakörbe (habár éppen némely közép-európai régiókban a vámpír, a werwolf és a boszorkány attribútumai akár hibridizálódhatnak is).
Egy zsidó, egy török
A farkasember általános elterjedtségét jelzi, hogy szinte minden náció és etnikai csoport saját nevet is adott a bestiáknak. A görög lykantropos és a germán (német/angol) werwolf/werewolf tán a legismertebb alakok, de ott van még a francia loup-garou, a szerb/horvát vukodlak, a szlovén volkodlak, a bolgár vrkolak, az albán vurkulak, a görög vrikolakas, a román vircolac (de néha pricolici!), a cseh vlkodlak, a lengyel wilkolak és még sorolhatnánk. De nem kell a szomszédba menni némi borzongásért: a farkasember alakja nagyon is jól ismert a magyar népi hagyományban, csak éppen ott (még) nem így hívják (pláne nem vérfarkasnak - ez egyértelműen modern fejlemény -, a szó előtagja pedig a "magyarosított" germán were/wer előtagot tartalmazza). Magyarul ez csordás/csordafarkas, küldött farkas, szakállas farkas, esetleg farkaskoldus. A magyar emberfarkas külföldi rokonaihoz hasonlóan antropomorf ragadozó, voltaképpen átmenet ember és farkas között (pl. kétlábú és emberszeme van), ugyanakkor mindkettőnél erősebb, s valósággal ember- és természetfeletti hatalommal rendelkezik. Az ember már gyermekkorában képes farkaskoldussá változni - ehhez megrontás, átok, varázslat vagy isten büntetése mellett kézzelfogható, emberi praktikák is segítségére lehetnek. Elég átbújni egy nyírfaháncson vagy vadrózsakoszorún, s legott teljesül a vágyunk: annyiszor gyakorolhatjuk a likantrópiát, ahányszor csak akarjuk. Az már a némileg divergens farkasember-narratívákból sem egyértelmű, hogy jutalom vagy büntetés, áldás vagy átok a kétlakiság - van, ahol tudatosan lesznek farkasemberré izgalomra és sajátos transzcendens tapasztalásra vágyó embertársaink (ehhez néha "elég" farkasbundát ölteni magukra), máskor haláluk után változnak farkasszörnnyé varázslók és boszorkányok, esetleg a fura, idegen etnikumú szomszéd (a Balkánon hol zsidóból, hol törökből lesz emberfarkas). Amúgy az átváltozás, mint már utaltunk rá, többnyire akaratlagos - s igencsak jellemző, hogy például a magyar néphit szerint leginkább pásztorok, juhászok változnak farkaskoldussá (ez amúgy is remek magyarázat a nyáj esetleges, amúgy nehezen indokolható megfogyatkozására). Gyanakvó eleink egyes külsődleges jelekből próbáltak következtetni a szunnyadó vérfarkastermészetre: az összenőtt szemöldök már rég gyanús (habár a közeli-távoli mediterráneumban ez nem túl ritka), de az oroszok szerint a farkasember nyelve alatt szőr nő a szájában, mások szerint (ennek a próbája is fájdalmas lehet) elég lenyúzni az emberfarkas bőrét-húsát, hiszen belül ott rejlik a megrögzött szőrös-karmos likantróp.
És aki annak vallja magát
Az persze megint csak magától értetődő, hogy egy ennyire elterjedt hiedelem mögött megpróbálják megtalálni a reális magot vagy legalábbis feltárni a dolog vallási-kultikus gyökereit. Annyi biztosnak tűnik, hogy az alakváltás ebben a formájában a sámánizmusból származik - akadnak, akik szerint Kálmán királyunk nevezetes kijelentése nem éppen a boszorkányok létét vonta kétségbe, hanem a sámánisztikus hiedelmekben (lásd még: táltoshit mint akkor leküzdendő ellenfél) szereplő alakváltó, striga-szerű démonokét. Amúgy már kora újkori, pl. magyarországi boszorkányperekben határozottan keverednek a werewolf- és a boszorkányvádak: a mélységesen keresztény boszorkánybírók sem átallották készpénznek venni (s alkalmanként kínhalállal büntetni) az alakváltozásról szóló kereszténység előtti hiedelmeket. A fentiek elismerése mellett némely kutatók nem adták fel a reményt, hogy a túlságosan széleskörűen elterjedt emberfarkas-fenomén konkrét, nem képzeletbéli-mitikus forrásait is megtalálják. Akadt, aki a már a vámpirizmus kapcsán is emlegetett ritka betegséget, a fényérzékenységgel, pszichózissal, vérző ínnyel járó porfiriát, mások az extrém szőrösödéssel (lásd: a cirkuszi szakállas nő) járó hipertrichózist gyanították a háttérben (alighanem mindkét hipotézis erősen túlfeszített). Ennél szellemesebb az a magyarázat, mely az eredetileg gyűjtögető gyümölcs- és gumóevő eleink vérengző vadászokká válásának mitikus lecsapódásaként és egyfajta projekciójaként láttatja a farkasember-hiedelmeket (különös tekintettel arra, milyen gyakori az indoeurópai népek törzsi, illetve családnevei között a "Farkas" vagy valamely szinonimája). Alkalmasint a legelgondolkodtatóbb és egyben legsötétebb magyarázat szerint az emberfarkas (és mellesleg a vámpír) az emberek között mindig is jelen lévő sorozatgyilkosok rémtetteinek leírására szolgált. Ezek szerint eleink csak egy félig ember-félig fenevad szörnynek bírták tulajdonítani az efféle megmagyarázhatatlan bűneseteket, ráadásul ez a hiedelem látszólagos magyarázatot adott olyan körülményekre (kannibalizmus, csonkítás, ciklikus elkövetés), melyeket a mai kriminalisztika már nem a werwolfok kéznyomaként emleget. S valóban akadt olyan kannibál gyerekgyilkos (Gilles Garnier a XVI. század végi Franciaországban), aki a bíróság előtt werewolfnak vallotta magát - hiába, így is megégették.
*
A maga módján az irodalom is ráharapott a témára, de a manapság uralkodó, néha egymással is ütköző farkasemberképzetek leginkább a filmnek köszönhetőek. Alkalmi előzmények után (az első, még 1913-ban készült werewolffilm sajnos elveszett) 1935-ben készült Werewolf of London meghonosítja az alapvetően antropomorf, két lábon járó emberfarkas figuráját - s nem is véletlen, hogy Jack Pierce eredetileg eme filmhez készítette el azt a maszkot, amelyet végül Lon Chaney Jr. viselt a legendás 1941-es The Wolf Manban (a most futó Farkasember ennek a remake-je). A film, amely számos, néha bizarr című/tartalmú sequelt szült, folytatásaival együtt megszabta az emberfarkas-mitológia határait és szabályait is. A Frankenstein találkozik a Farkasemberrel (1943) című alkotás óta nyilvánvaló, hogy a werewolf (amely ettől fogva egy szerencsétlen, átokverte, akarata ellenére vérengző teremtmény) minden teliholdkor ölt szörnyalakot. A következő évben készült Frankenstein háza mutatja be a megoldást: ezüstgolyót a bestiába! (Az "eredeti" filmben még a szörny apja üti agyon saját fiát - viszont a farkasember-fertőzés itt is harapással terjed!) Ezek után évtizedeken át többnyire még a maguk idejében is röhejesnek tűnő (óh, azok a metamorfózisok...), de a trashfilmek rajongói által alkalmanként kultikus tisztelettel övezett darabok készültek - elég csak a farkasemberes-motorosbandás Werewolves On Wheels vagy a beszédes című Nympho Werewolf című alkotásokra gondolni. Ebből a szempontból szimptomatikus az 1967-es, de utóbb (egészen a közelmúltig) tucatnyi folytatást szülő spanyol La Marca del Hombre Lobo című horror, amelyben egy részeg cigány pár téved az elhagyott Wolfstein-kastélyba, ahol felelőtlen fosztogatás közben felébresztik a házigazdát, Wolfstein Imrét - saját maguk, a többi szereplő s a nézők vesztére. A farkasember-paradigma fordulatát, ki ne tudná, Joe Dante 1981-es Üvöltése hozta el - ettől kezdve a farkasemberek is leginkább családi-baráti mikroközösségben fordulnak elő (akárcsak közös többszöröseik, az emberek és a farkasok). 1981-ben még két kultklasszikus került a moziba: a John Landis-féle Amerikai farkasember Londonban (a werewolfos fekete komédiák őse), no meg a Michael Wadley-féle Wolfen, amelyben tulajdonképpen nem is emberfarkasok, hanem überfarkasok szerepelnek (s ők sajnálatos módon felettünk állnak a táplálékláncban). Azóta is készültek érdekes farkasemberes adaptációk - Neil Jordan 1984-es Farkasok társasága pl. Angela Carter sajátos Piroska és farkas-adaptációját ültette vászonra (a farkas persze alakváltó pedofil szatír), Neill Marshall 2002-es Dog Soldierse pedig remek színészekkel forgatott varázsos, rémmesei hangulatú darab, zoológus farkasnővel. És hát akadnak, akiknek a likantrópiáról az Underworld-széria meg a vérfarkasoktól setétedő tatabányai rengeteg jut az eszébe - lám, a vámpír és a farkasember lett napjaink hőse és példaképe.
Barotányi Zoltán
FARKASEMBER
A XIX. század végi Angliába helyezett horror ígéretesen indul: van vérfürdő, cigánykaraván, lokálalkoholisták pusmogta titkok, no meg fura fejeket vágó Anthony Hopkins, aki a jelek szerint éppúgy kötelező eleme a korszakban játszódó filmeknek, mint az ódon kastély (van persze az is). Ha a számmisztika felől közelítünk a Farkasemberhez, akkor nem kell sokáig matekoznunk, a megoldás: kettő. A legtöbb mondat (többsége sajátos életbölcselet is egyben) kétszer hangzik el, a legtöbb ijesztés kétszer történik meg (néha konkrétan úgy, hogy "búú + búú"), és két fogazatban erős szőrmók nyuvasztja egymást a vásznon. Javukra szóljon, hogy másokat is: csak úgy repkednek a fejek meg fröccsennek a belső szervek szerteszét a holdvilágos éjszakában. A látványos marcangolás azonban túl sokáig nem tudja lekötni a néző figyelmét, ezért az alkotók első körben megduplázzák a szörnyek számát, majd egy merész műfaji bravúrral családi drámát penderítenek köréjük. Mit családi dráma, egy egész görög tragédia elevenedik meg a szemünk előtt! A "belezúgok az apám által cafatokra tépett öcsém nőjébe, aztán vérfarkassá változva bunyózok a faterral, akinek szintén (és szó szerint) a csajra fáj a foga" jellegű történések egyik pillanatról a másikra árasztják el a vásznat. Mindez, megfejelve szegény farkasunk gyermekkorából eredő, részletesen (no meg duplán) kitárgyalt lelki nyavalyáival, a film közepére oly nagyon lerombolja őkelme szörnyetegimázsát, hogy még a köztudottan ijedős Piroskát is inkább a röhögőgörcs, mint bármi más vinné el, ha véletlenül összefutnának az erdőben.
Iványi Zsófia
Forgalmazza a UIP-Duna Film
**
