Mondanak egy szót - Drazen Sivak workshopja a MU Színházban

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mit látna szívesen egy hat-hét éves gyerek a színházban? Van, aki vízilovat, macskát, gördeszkát vagy csodát, de akad, aki világbékét vagy azt, hogy ne bántsa folyton az osztálytársa. A MU Színházban február 22-e és március 6-a között kisgyerekek gondolatai alapján készül előadás - nem csak gyerekeknek.

Mit látna szívesen egy hat-hét éves gyerek a színházban? Van, aki vízilovat, macskát, gördeszkát vagy csodát, de akad, aki világbékét vagy azt, hogy ne bántsa folyton az osztálytársa. A MU Színházban február 22-e és március 6-a között kisgyerekek gondolatai alapján készül előadás - nem csak gyerekeknek.

A MU Színház próbatermében érkezésemkor, múlt szerdán épp egy emberi tekegolyó dönt fel két hasonló tekebábut, a háttérben pedig hárman meglepő alapossággal tárják fel a macskák rejtélyes személyiségét, s vitatják meg, vajon valóban erős szexualitást hordoz-e magában az állat. Még messzebbről csak egy szót tudok kivenni: szivárványerdő. Valamivel később befut (szó szerint) egy nagy csapat lelkes kisgyerek is, és tágra nyílt szemekkel figyelik az akkor már futkosó, tapsra alakzatokat formáló csodabogarakat a színpadon. Drazen Sivak, a workshop vezetője végül a frissen érkezett közönséghez fordul, és megkéri a gyerekeket, mondják el, ki milyen szóval készült. Állatok, csoda, víziló, béke, tengerpart, gördeszka, telefon, erő - hangzanak a feleletek.

Mindez nem valami alternatív Égből pottyant mesék, hanem egy Horvátországban évek óta hihetetlenül népszerű, színházat és oktatást vegyítő módszer második szakasza. A három részből álló theARTo projektet 1999-ben dolgozta ki az egyébként színész Sivak, a zágrábi Színművészeti Akadémia tanára és társa, az akkor még Ausztriában élő szarajevói Zijah Sokolovic. A módszer első szakasza a MU-ban zajlónak épp az ellentéte: ebben Sivakék adnak egy-egy szót gyerekeknek, akik ez alapján pár perces előadásokat készítenek, hogy az alkotók bepillantást nyerjenek abba, hogyan gondolkodnak, hogyan reagálnak új helyzetben későbbi inspirálóik. A második szakaszban a gyerekek először mondanak egy szót - legyen az akár valamilyen vágyuk vagy valami, amit szívesen látnának a színházban, ami fontos nekik, vagy amit szívesen adnának át az alkotóknak -, s ezekből művészek készítenek és adnak elő rövid performanszokat. A "fejezetek", az egyes minielőadások között a szót adó gyerekek állnak a színpadra, hogy elmondják nevüket és a következő előadás témáját, azaz a szavukat. A theARTo projektnek a harmadik szakasza az, ami igazán híressé tette Horvátországban Sivakot és módszerét, s ami a legközelebb áll a drámapedagógiához: ebben bizonyos, a gyerekek számára érdekes vagy akár ismeretlen szavak (matematika, születés, drogok, víz) alapján készítenek háromnegyed órás, kellékek,

jelmezek és díszletek nélküli

előadást, amelyben színészi eszköztárral konkrét, tényszerű ismeretanyagot adnak át a gyerekeknek.

"Főként iskolákban, könyvtárakban játszunk, színházban sosem, de egyébként meglehetősen változatos a kép - mondja Drazen Sivak. - Nagyjából száz előadásunk volt a horvát szigeteken élő gyerekekkel; rengeteg szigetünk van ugyanis, ahová a nyári időszakon kívül soha senki nem megy el. Játszottunk olyan iskolában, ahová összesen öten jártak, mert alig éltek a szigeten, és volt előadásunk olyan gyerekek otthonában is, akik ágyhoz voltak kötve." A módszer horvátországi elterjedtségét mutatja, hogy a rendőrség több száz, a drogokról szóló előadást vásárolt Sivakéktól, amelyet tinédzsereknek játszanak, Zágráb városvezetése pedig az erőszak témájában rendelt előadásokat ugyanennek a korosztálynak. "Nem tudták, hogyan folytassák az oktatást, prevenciót ezekben a témákban - mutat rá a döntés okaira Sivak. - Készítettek szórólapokat, zsebkönyveket és képregényeket, de csak azzal szembesültek, hogy mindez nem működik eléggé. A munkánk során csináltunk egy kutatást pszichológusok részvételével, akik az előadások után rengeteg időt töltöttek a gyerekekkel, és azt vizsgálták, hogy hogyan reagálnak rá, mennyire értik meg azt, amit át próbálunk adni - és meglepően pozitív lett az eredmény. Ezáltal bebizonyosodott, hogy a módszerünk valóban jó kiegészítése lehet az oktatási rendszernek azokon a területeken, ahol rosszul teljesít, és senki nem érti, hogy miért: hiába tesznek meg mindent, mutatnak nekik filmeket, tájékoztató kiadványokat, hiába adják le a tananyagot, az egyszerűen nem ér el a gyerekekhez. A mi performanszaink interaktívak, közvetlen hatásuk van; korábban is tudtam, láttam, hogy működnek, de kellett a tudományos bizonyíték is."

A projekt a MU Labor vagy MuLab keretén belül érkezett Magyarországra, amely "kísérlet azt járja körül, hogyan lehet tágabban értelmezni a befogadást, azt, hogy mit csinál egy befogadó színház. A cél az, hogy ne a végeredményre, hanem az odáig vezető folyamatokra koncentráljunk" - magyarázza Róbert Júlia dramaturg. (A MuLabról bővebben lásd interjúnkat a színház igazgatójával: "A múltból él, a jelene homályosabb", Magyar Narancs, 2009. szeptember 24.) "Az egyik alapötletünk a MuLabbal kapcsolatban kezdettől fogva az volt, hogy nyissunk a környék lakói felé, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy hol működik egy színház; egy másik pedig az, hogy megnyerjük a színháznak - mármint nem csak a MU-nak - a gyerekeket és a fiatalokat. A kettő összekapcsolásaként hívta meg Erős Balázs igazgató Drazent, akivel korábban többször dolgozott együtt a Krétakörnél." Így a theARTo projektet némiképp helyspecifikussá változtatták: a részt vevő gyerekek mindegyike a kerületben lakik, jó részük a közeli általános iskola első, második osztályos tanulója, néhányan pedig a kerületi versmondó versenyen izgultak már korábban a MU-ban. A gyerekek feladata és szerepe a theARTo kettes szakaszában papíron mindössze annyi, hogy kitaláljanak egy-egy előadás-inspiráló szót, majd két héttel később, a workshop végén "élesben" is elmondják őket a színpadon. Ám a Kolibri Színházban is gyerekekkel dolgozó Róbert Júlia ennél összetettebb élménnyé próbálja tenni számukra a kéthetes színházi szafarit, és már a workshop előtt meglátogatta a gyerekeket az iskolában, hogy elbeszélgessen velük színházról, a készülő előadásról és persze a szavakról. "Számomra fontos volt a személyes kapcsolat, hogy legyen története is minden szónak. Drazen ezzel szemben - alkotóként érthető módon - épp ezeket a történeteket nem szeretné tudni, hiszen akkor meg lenne kötve az előadók keze; akkor nyilván reflektálni kéne arra, hogy az egyik gyerek kutyájának azért lenne három élete, mert szomorú volt a barátja kutyájának a halála miatt, és minden egyébre, amit a gyerekek hozzátesznek a szavakhoz."

Csoki szökőkút, szivárványerdő

"Ahogy te vagy én értünk egy szót - ecseteli Sivak -, az egészen más, mint ahogy a gyerek teszi. Ha ő azt mondja, hogy csoki szökőkút, az az ő világából jön, az neki jelent valamit, de nem ugyanazt, amit nekünk. De képzeld el, hogy a gyerek kiáll mindenkivel szemben a színpadra, azt mondja, hogy ez volt az én szavam, hogy aztán egy felnőtt mutasson valamilyen érdekes és komoly dolgot, amit az ő szavából csinált: ennek nagyon nagy hatása van rá, ami hosszan kitart majd az életében - lehet, hogy azt mondja, hogy én nem ilyen csoki szökőkútra gondoltam, de nem ez a lényeg. Ezek a rövid előadások hidak a gyerekek és a művészek között, ami növeli a képzelőerejüket, új kérdéseket vet fel számukra, amivel új területeket fedezhetnek fel. Ha megkérdezik a szüleiket vagy bennünket, hogy miről is szól, amit láttak, akkor olyasvalamin gondolkodnak, ami teljesen új számukra, ami által megtanulják, hogy nem minden logikus, nem minden előre látható, és megismerhetnek egy egészen másfajta gondolkodásmódot."

Az említett csoki szökőkút valahol a középmezőnyben helyezkedik el a szavak különlegességének skáláján. Akadnak slágerek a szavak között, mint például a kisállatok (kutya, macska, hal) vagy a tárgyak (számítógép, gördeszka, versenyautó); vannak, akik valamiféle aktivitásra vágynak (kirándulás, tengerpart, Balaton), de akadnak - főként a személyes beszélgetések során - jóval elvontabb "szavak" is. Az egyik kisgyerek világbékére vágyik, egy másik beszélgetni szeretne a természettel, a harmadik azt, hogy éljen boldogan a családja, és volt, aki csak azt szerette volna, hogy ne bántsa folyton az egyik barátja. "Korukból adódóan egészen máshogy viselkedtek a gyerekek egy négyszemközti beszélgetés során, és amikor az egész osztály bejött a színházba az alkotókkal találkozni. Ekkor valószínűleg többen más szót mondtak hirtelen, mint amivel készültek, mert megtetszett nekik, amit valamelyik osztálytársuk mondott. Én legalábbis azt még reálisnak tartom, hogy ötször előjöjjön a kutya, de hogy véletlenül szivárványerdő eperturmix tóval és csokierdő csoki szökőkúttal is legyen a kívánságok között, azt már kevésbé" - mosolyog Róbert Júlia.

E közül az ötven szó közül kell az előadás létrehozóinak nagyjából húszat kiválasztaniuk, és összeállítaniuk egy egyórás előadássá - hogy mindenki szava megelevenedjen, arra nincs elég idő, egy-egy jellel, gesztussal azonban sikerül majd a kimaradókat is megjeleníteniük a workshop résztvevőinek. Akik egyébként - és ez fontos eleme a theARTo-módszernek - nem mind színészek; a résztvevők közül többen kórustagok, van köztük operaénekes, építész, gitárművész, táncos és fotós is a csoport felét kitevő színészek mellett. "Mind nyitottak voltak arra, hogy alkotóként ne csak a jelenetek kitalálásában vegyenek részt, hanem - a színészek mellett - azzal a művészeti ággal és szemléletmóddal segítsék összművészeti akcióként a szavak megelevenedését a színpadon, amit képviselnek" - mondja Róbert Júlia.

Hogy mi lesz a theARTo hosszú távú magyarországi sorsa, azt még se a szervezők, se az alkotók nem tudják. "A MU Színházat nagyon érdekli az egész - ecseteli Drazen Sivak -, de ők csak az ötletet tudják megmutatni a nyilvánosságnak. Meglátjuk, hogy találunk-e olyasvalakit, akit érdekel a dolog, és aki támogatni is tudná a projekt itteni megvalósítását. És persze sokat beszéltünk arról Erős Balázzsal, hogy jövőre talán bemutathatnánk Magyarországon is az 'igazi', negyvenöt perces előadásokat is, először a MU-val koprodukcióban, aztán pedig nyilván az iskolákban, a gyerekeknél is." Sivak Angliával és Kolumbiával már beszélt a Horvátországban már saját keretein is túlnövő módszer - megesett, hogy a gyerekeknek szóló előadást a szülésről felnőtt "civilek" kérték ajándékba egyik barátjuk születésnapjára - adaptálásáról, saját nemzeti projektté tételéről. Nincs kizárva, hogy Magyarország is beáll majd a sorba.

szerző
Kovács Bálint
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...