Az újonnan kibővített, korábban Cipó, majd Menü Pont Galériaként futó kisebb termet most egy hasonlóan szellemes, a külföldiek számára szintúgy kimondhatatlan névre, a Mélycsarnokra változtatták - bár Abramovic személye akkora húzóerőt képvisel, hogy a látogatottságra szerencsére nem lehet panasz.
A szerb származású body art és performansz művésznő a hetvenes évektől kezdve önnön testét, fizikai állóképességét vitte a vásárra, kísérleti tárgyként valódi, szó szerint húsba vágó kockázatokat vállalt. Az öncsonkítás határáig elmenő akciók (hajtépés, korbácsolás, ujjai közé csapdosott kések, hasfalába karcolt ötágú csillag) után kiszolgáltatta magát a közönségnek. 1974-ben például felkínálta, hogy a körülötte elhelyezett tárgyakat "használják" mozdulatlanul ülő meztelen testén: valaki égő cigarettát nyomott el a bőrén, más pedig egyszerűen megpróbálta lelőni, egy másik alkalommal a közönség az utolsó pillanatban mentette meg a szén-monoxid-mérgezéstől. 1976 és 1988 között együtt dolgozott szellemi ikertestvérével és élettársával, Ulayjal, aki a legtöbb retrospektív kiállításából szemérmesen kimarad, de akivel a határátlépő munkák mellett (ájulásig folytatott ütközés, zúzódás egymás testén, egy napig megállás nélkül egy kicsiny udvarban körbe-körbe vezetett autó) végső soron végigvitte és kiteljesítette a - ma már védjegyének számító és iszonyatosan nagy szellemi koncentráción alapuló - abszolút fizikai tétlenség, a mozdulatlanság állapotát. Két évvel ezelőtt például a New York-i MOMA-ban bemutatott retrospektív kiállításán a nyitvatartási idő alatt mindennap, összesen 721 órát töltött egy asztal mellett ülve teljesen mozdulatlanul.
A Mélycsarnokban bemutatott anyag egyrészt köthető Abramovic fiatalkorához: szülei partizánok voltak, s igen rossz viszonyban volt édesanyjával, aki érzelmileg terrorizálta. Lehet, hogy bulvárízű pszichologizálásnak tűnik, de nyilván a család háborús múltja és saját kiszolgáltatottságának folyamatos megélése is alátámaszthatja a militáns témák iránti érzékenységét és az erőszakkal szembehelyezkedő meditatív, passzív ellenállását. A projekt másik forrása egy személyes élmény: az a látvány, amikor 2008-ban egy laoszi buddhista szertartás közvetlen közelében megpillantotta, amint néhány kisgyerek háborúsdit játszik. Laosz és a volt főváros, Luang Pradang nem háborús övezet: az öldöklés képeit a minden háztetőn ott virító tányérantennák s a rajtuk keresztül érkező tudósítások és hollywoodi filmek, továbbá az agresszív videojátékok közvetítik a gyermekek felé. Ahogy persze így van ez minden szerencsésebb, polgárháborútól és idegen inváziótól megkímélt országban, ahol a kisgyerekek örömmel játszanak katonásdit (ki fakarddal, ki villogó "lézerpuskával") - Abramovic munkája azonban felülírja a közhelyeket.
Az üresség nyolc leckéje (a Műcsarnok/Mélycsarnok által adott cím végéről lemaradt az eredeti "happy enddel" fordulat) hat egységből épül fel. A korábban Genfben bemutatott anyaghoz hasonlóan láthatjuk a projekthez készült terveket/rajzokat és a filmkockák alapján beállított fényképeket, a helyszínt adó épület makettjét, a forgatásról szóló majdnem hetvenperces werkfilmet, továbbá magát az egymás mellett futó, ötcsatornás videoinstallációt és az ezt kiegészítő "csoportképet" (Családi portré). A projekt egyes részei, a rajzok és a werkfilm afféle ballasztnak tűnnek - az előbbiek nem képviselnek igazi minőséget, az utóbbi pedig túl hosszú, bár kétségtelen, hogy hű képet ad arról, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a filmeseknek (a helyi káderek idegenkedése, a gyerekek és családjaik pszichológiai "kezelése"). A művész által tervezett egyszerű épület makettje már többet elárul a műről: a valóságosnál 20 százalékkal nagyobb bútorok között a szereplők, a huszonhat négy és tíz év közötti gyerek egészen elveszettnek és idegennek hat; mintha maguk is játékok/bábok lennének a felnőttvilág színpadán. A kétféle - terepszínű és zöld - egyenruhát viselő sereg nyolc "jelenetben" látható. A háborús újságokból/filmekből megszokott reprezentatív ábrázolások közül felismerhetőek itt a megszállás, a foglyul ejtés, a tárgyalás, az iránytalan (rezzenéstelen arccal vagy kungfuval kombinált) lövöldözés, a kínzás, a kivégzés és a hátrahagyott hullák "enigmatikus" képei, amelyeket nemcsak az érintetlen természetről (a szigetről, a szentként tisztelt fáról és a lenyűgöző vízesésről) készült "képek" ellenpontoznak, hanem egyrészt a normális gyerekjátékban elmerülő (valamiféle helyi kő-papír-ollót játszó) gyerekek, másrészt az olyan, a maga borzalmában is szépséges beállítás, amelyen például hét egyenruhás kislány alszik rózsaszín ágyneműben, miközben kezükben valódinak tűnő géppisztolyt szorongatnak. A "képek" terminus kissé félrevezető: valójában - az Abramovicra jellemző - állóképekről beszélhetünk: a beállítások során sokszor előfordul, hogy csak a legutolsó pillanatban realizálja a néző, hogy nem szerteszét heverő halottak, székre állított túszok fényképeit, hanem körülbelül négy percig tartó állóképeket, a pillanatba belemerevedett gyerekeket "ábrázoló" filmet lát. Akárcsak azon a csoportképen, melyen a katonai öltözetbe bújt, merev tekintetű művésznő látható "gyermekei" körében.
Ahogy a fiktív családanya, Abramovic a videoinstalláció egyik jelenetében áldozattá válik, úgy két olvasattal rendelkezik a "happy end" is: az utolsó jelenetben elégetett játék fegyverek fekete füstje ott gomolyog az első képsorokon is. A háborúnak sosem lesz vége - hiszen tudjuk, hogy valahol ma is meghal vagy gyilkol egy valódi gyerek katona.
Mélycsarnok, nyitva április 22-ig
