Vera Molnar már a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként is kísérletezett az absztrakt, geometrikus festészettel, aztán 1947-ben ösztöndíjjal Olaszországba ment, majd előbb egy rövid időre szóló vízumot szerzett Franciaországba, hogy aztán férjével, a szintén művész – de később egyre inkább a vizuális percepció számítógépes kutatására koncentráló – François Molnarral végleg emigráljanak. Az anyaországi művészközegben emiatt sem vált ismertté a munkássága, és tevékenysége annak ellenére is későn fejtette ki hatását a következő generációk tagjaira, hogy sokan a számítógépes grafika legnagyobb úttörőjének tartják. A budapesti Vasarely Múzeum közelmúltbeli, épp a karantén elrendelése előtt bezárt, Kód és algoritmus – Hommage à Vera Molnar című tárlata viszont túlnyomórészt hazai pályatársak generatív műveivel tisztelgett úttörő életműve előtt. Ezzel párhuzamosan a Kiscelli Múzeum oratóriumában kapott helyet a Rendetlenség a rendben – Vera Molnar művészete, amelynek képanyagával a MODEM új kiállítása jelentős átfedésben van. Ám Debrecenben a Szöllősi-Nagy–Nemes Gyűjtemény mellett Antal Péter, Rechnitzer János és az egri Kepes Intézet kollekciójából is megtekinthetők darabok, illetve a gyűjtők egy-egy rövid videóban felidézik a művésszel kapcsolatos élményeiket, elemzik a számukra fontos képeket is, támpontokat adva az értelmezéshez.
Az előző, budapesti kiállítás után különösen szembeötlő volt, mennyivel jobban illeszkednek ezek az analitikus munkák a MODEM letisztult, átstrukturálható tereibe – az összhatásában fekete-fehér dominanciájú anyagot a szürke falak ízlésesen fogják egybe. Elegáns megoldás továbbá, hogy a bejárattal szemben lévő falfelületen a kiállításon szereplő Transzformáció 15 (1975) című akrilkép részlete tűnik fel nagyméretű, kézzel festett reprodukcióként.
Ahogy a legutóbbi Vera Molnar-tárlatot, úgy ezt az összeállítást sem a kronológia elve szervezi, és az anyagot nem osztották fel élesen elkülöníthető szekciókra, viszont helyenként – hol a képekkel egy síkban, hol nagyobb méretben azok fölé komponálva – a művésztől származó idézetek jelennek meg a falakon, felhíva a figyelmet néhány fontos összefüggésre.
Körülbelül száz mű kapott helyet a térben, mégsem beszélhetünk életmű-kiállításról, hiszen hiányoznak Molnár korai, az első (1960-as, zürichi) csoportos kiállítás előtti munkái. Míg a Kiscelli Múzeumban egy egészen korai absztrakt festmény, a Kompozíció (1951) is látható volt, addig a MODEM kiállításának legrégebbi darabjai a 400 kék négyzet ’A’ és ’B’ (1966) című olajfestmények, valamint a Megszakítások No 1 (1968) című tintarajz. Előbbiek esetén a kék különböző árnyalataiban váltakozó négyzetek teremtette ritmus, utóbbinál pedig az egyforma hosszúságú, egymást metsző egyenes vonalak sűrűsödési és ritkulási pontjai szervezik a figyelmet.
A kiállítás címeként megjelenő Machine Imaginaire Vera Molnar azon 1959-ben kidolgozott módszerére utal, amellyel a képi ábrázolást szisztematikusan vizsgálva, képzelt programok logikájára épülő sorozatokat kezdett készíteni. 1968-tól aztán ténylegesen is bevonta az alkotásba a számítógépet, viszont a generált darabok közötti szelekció esélyét fenntartva meg akarta tartani azt „tökéletes szerszám” minőségében (lásd: Molnár Vera: Képkönyv – elektronikus számítógépen = Új képkorszak határán – A számítógépes grafika és animáció kezdetei Magyarországon, szerk. Peternák Miklós, Bp., Számalk, 1989, 36.). Újabb lépés volt az 1970-es évek közepétől a Molnart program, a kódolt véletlen alkalmazása. Ez a kiszámíthatóságot oldó változó sajátszerű vizuális megoldásnak bizonyult, amely tetten érhető például az új eljárásra már címével rámutató 1% rendetlenségben (1974) is. (Ebben az időszakban, 1976-ban rendezték meg Londonban a művész első önálló kiállítását.)
A MODEM-ben megfigyelhető, hogy Vera Molnar valójában nem fordult el véglegesen a manuális technikáktól, sőt, a számítógép generálta giccs 90-es évekbeli elterjedésével egyre inkább visszatért a machine imaginaire alkalmazásához. A már a 80-as években készített Anyám levelei sorozatnak is vannak egyedi és sokszorosított grafikai variációi. A vitrinben néhány szitanyomatot szemlélhetünk meg (1990), amelyek szorosabban kapcsolódnak a művész anyjának Magyarországról küldött leveleire jellemző gótikus, a sorvégek felé pedig kuszábbá váló betűk összhatásához, de a falon két csapongóbb generált grafika (1988) is feltűnik – szemléltetve a kézírás és a firkaszerű képek szoros vizuális kapcsolatát.
Bár Vera Molnar a kézírás szimulációit a „könnyen érthető” tartományban tett „kirándulás”-nak tekintette (lásd: A kerékbe tört négyzet – Molnár Verával beszélget Vámos Éva, Balkon, 1995/3, 15.), valójában műveinek címadásával és a mozgósított formákkal is rendre kijelöl személyes és szakmai vonatkozási pontokat, amelyek segítik az értelmezést. Ezt jelzik például a Dürer (leginkább a Melankólián [1514] látható bűvös négyzete), Cézanne (leginkább a Sainte-Victoire-hegyről készült analitikus képei) és Klee (a felületet képmezőkre bontó absztrakciója) által inspirált művek címei. Mindhárom kutatói igénnyel dolgozó alkotó nagy hatással volt Vera Molnar művészeti gyakorlatára. Az Albrecht Dürer-metamorfózisok (1994–2017) című lézermetszet fázisképein például a reneszánsz mester szignója alakul át Molnar monogramjává, a hagyományfolytonosságot hangsúlyozva így egy időtálló alumíniumötvözet csillogó felületén.
A VM monogram (1990) esetén is a cím irányítja a befogadást, így minősülnek át az akrilfestmény szabálytalanul elrendezett, egymásba érő fekete téglalapjai vonalakká, és az egyik „vonal” betűszárként a művész nevének kezdőbetűivé. A láthatótól az olvashatóig 1–36 (2007) című, nagyszabású monokróm szitanyomat-sorozat is hasonló optikai játékra hív. Négy sorba rendezett képei elsőre egy folyamatábra részeinek tűnnek: balról jobbra haladva egyre kevésbé vehetők ki az egyébként is összecsúsztatott, a betűvastagság változása miatt egyre sűrűbben rétegzett, így absztrakt felületté váló szöveges elemek, amelyek a jobb szélre eső képeken már majdnem egészen beborítják az alapot. Az átalakulás és a felcserélés – például a fekete és a fehér, a szövegszerű és a képszerű – dinamikája uralja ezt a kompozíciót, amelynek darabjait közelről szemlélve felismerhetővé válik, hogy a képeken valójában az ismétlődő szerzői név fokról fokra tűnik el.
MODEM, Debrecen, nyitva: október 4-ig. Kurátor: Süli-Zakar Szabolcs.
