Érmezei Zoltán (1955–1991) élete és hiánya

Gipszbe öntött tenger

  • Dékei Kriszta
  • 2016.04.10 12:03

Képzőművészet

„Amikor még semmit sem csináltam, már akkor is egy életmű-kiállításban gondolkodtam” – mondta a minduntalan a halállal foglalkozó, fiatalon elhunyt művész. Most végre rendeztek neki egyet.

Különös gyászjelentés jelent meg a Magyar Nemzet egyik 1975. márciusi számában: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Érmezei Zoltán folyó év III. hó 11. napján, életének 20. évében meghalt. Felejthetetlen halottunktól folyó év III. hó 15. napján 15 órakor veszünk búcsút. Drága emléke szívünkben él.” A művész által feladott apróhirdetés nemcsak a cenzúrán ment át, hanem a művésztársak sem vették észre.

 

Meg nem írt levél

Pedig tökéletes konceptuális gesztus volt az ő „posztművészeti projektjének” bejelentésére. A tárgy­alkotás megszüntetése, a „nem csinálás” tíz évig tartó korszaka a művészlét és a mindennapi élet egybemosására szolgált, és a nézők és látogatók nélküli kiállításokban csúcsosodott ki. „Az élet vonatkoztatása a művészetre – A művészet vonatkoztatása az életre” elvnek megfelelően művészeti programnak tekintette egy csepeli gyárban dekoratőrként végzett munkáját: távozásakor műtárgynak nevezte ki az ott található tárgyakat, köztük a szemetet. Emlékezetes még az a „kiállítása”, amikor egy hétre bezárkózott egy szobába abban a Sodrás utcai házban, ahol Erdély Miklóssal és Légrády Péterrel élt. „Amikor még semmit sem csináltam, már akkor is egy életmű-kiállításban gondolkodtam. Ezeket a dolgokat mint egy életművet kezeltem” – nyilatkozott később.

A nagy egész, a „gondolatfolyam” részei a mail-art munkák (például a levelezőlap a „Levelek, amelyeket nem írtam meg” szöveggel), továbbá a meg nem valósult akciók és elképzelések („saját hangom utánzásának hangja”, „gipszmásolat a hullámzó tenger felszínéről”). Persze akadnak köztük olyan alkotások, amelyek műtárgyként manifesztálódtak: egy „Minta érték nélkül” feliratú postai formazacskó (amelybe a művész félig pirosra festett földi­mogyorókat rakott) vagy az a mű, ahol egy vécépapírra nyomott és barnás folttal félig eltakart ART felirat látható a „használta Érmezei Zoltán” megjegyzéssel.

Másrészt az egyik kiállított töredék, az „És ott állok önmagam hiányának jelenléteként” furcsa paradoxona, a kezdet és a vég felcserélhetősége egész életében foglalkoztatta; talán nem véletlen, hogy egyik utolsó munkáján is ez olvasható: „Születtem 1955-ben, újjászülettem 1991-ben”.

„A művészet utáni művészet” elv folyományaként – és feltehetően személyiségének is megfelelően – válhatott Érmezei számos neoavantgárd művész segédjévé. Pontosabban: segítőjévé vagy alkotótársává. Ő készítette a fotódokumentációt Pauer Gyula nagyatádi Tüntetőtábla-erdőjéről (s máig nem tisztázott, hogy milyen szerepe lehetett a táblákba „vésett” feliratok megfogalmazásában), ő fejezte be Altorjai Sándor utolsó műveit, „asszisztált Erdély Miklós műhelyében” és részt vett Megyik János fakonstrukcióinak tökéletesítésében.

Konkrét mű megalkotásának igénye először 1986-ban merült fel benne; igaz, ehhez a magyar művészetben unikumnak számító, fiktív művésznév mögé rejtőző művésztrió tagjaként fogott hozzá. A Pauer, Érmezei és Rau­schenberger János kezdőbetűjéből összeálló vezetéknevet (P.É.R.Y.) és a Pauer macskájától kölcsönzött keresztnevet (Puci) viselő „nőművész” kilenc nagy méretű, plain-airnek álcázott, valójában színsávokból kibomló tájképet festett.

 

Tükör, tükör

Ezt követően Rauschenberger lett Érmezei alkotótársa. Együttműködésüknek két igen fontos hozadéka lett. Érmezeit már a „hallgatás éveiben” is foglalkoztatta a tükör, a tükröződés problematikája: „Tükörképem hátulról fotózva, előtérben pedig a kép, amint a tükör előtt ülök, és hátulról fotózom magam”. Először egy borotválkozótükör felületére festette fel önarcképét, aztán lenyomatokat készített ezekről. Később a páros kialakított egy többszörös tükrözésen alapuló eljárást. A Tükörfestményeken festő és modellje (a másik festő) festi egymás tükörképét oly módon, hogy tükröződő képmásaik „végtelenül” ismétlődnek. Amellett, hogy a vászon tükörré válik és viszont, a két tükör(képmás) össze is kapcsolódik, hiszen a két festő ecsetje egy-egy ponton megérinti a másik tükörképének tükörkép ecsetét. A tükörképek értelmezési tartománya jóval túlmutat a tükör (a megkettőződés, a teremtés imitációja, a képmás képmása) lehetséges interpretációin; egy egész filozófiai, gondolati örvény sejlik fel mögöttük. Mindemellett van még egy, nem is elhanyagolható erényük: kifejezetten humorosak.

Érmezei elsősorban szobrászként tekintett önmagára, s életművének másik csúcspontját az utolsó éveiben (szintén Rauschenbergerrel együtt) készített szobrai alkotják. Magát a technikát még Pauer Gyula műhelyében fejlesztették ki; az ún. „bemozdult szobrok” olyan, döntően egész alakos gipszöntvények, melyek készítése közben a modell (azaz a művész) elmozdult. A nemzetközi szempontból is mérhető munkák egyszerre torzak és mégis drámaian emberiek. Utolsó kiállításán – ahogy a leporellóban olvasható – a közönség előtt „létrehozza saját gipszlenyomatát, a Corpust, amelyet úgy akasztanak fel a falra, hogy méltán juttatja a Megfeszítettet a néző eszébe”. A mellette elhelyezett, földbarnára festett, ál­régészeti leletnek tűnő, gipszöntvény installáció (Feltárás) egyszerre hordozta a szenvedés és a megváltás, a halál és a feltámadás gondolatát. Döbbenetes lezárása egy olyan életműnek, amely maga is a halál és az újjászületés gondolatából csírázott ki.

 

Hány cédula?

VisszaElőretekintés – ez az elsőre kurátori túlhabzásnak tűnő kiállításcím valójában tisztelgés a művész előtt; hiszen a Ludwig Múzeumba lépve rögvest látható, hogy Érmezei ezt a címet adta (életében soha meg nem valósuló, de valójában folyamatosan keletkező) életmű-kiállításának. A kurátorok (Gál Georgina és Uhl Gabriella) és a koncepciót jegyző Beke László a leglátványosabb, ugyanakkor filozófiai szempontból legmélyebb problémára, a tükör és a tükröződés kérdésére fűzték fel a kiállítást, illetve arra, hogy az igen korán lezárult életmű mégis koherens, oda- és visszaható elemekből épül fel. Ezt támasztja alá a hagyatékból előkerült, több­ezernyi írott, rajzolt papírdarab, a dobozkákban tárolt, szójátékokban és szillogizmusban gazdag, ún. Cédulaciklus is. Nyilván ennek kibontása, csakúgy, mint Érmezei színházi tevékenysége (például a már a halála után, Debrecenben bemutatott Déry-darab, az Óriás­csecsemő színpadképe és jelmezei) a remélhetően megjelenő könyvben, katalógusban lesz fellelhető.

A kurátorok végül jól oldották meg a feladatot; a tárlatból egy majdnem elfeledett, de igen erős művész képe rajzolódik ki. Külön öröm, hogy olyan munkák is szerepelnek, mint a KI-ÁLLÍTÁS-TERV (amelynek során a művész egész alakja szinte beleolvad a háttérbe) vagy például az Altorjaira emlékező hommage munkák. Látható egy rekonstruált részlet abból a kiállításból, ahol a művészpáros (azaz Érmezei és Rauschenberger) tükröződő/átlátszó fóliára festette fel egymás tükörképét, továbbá az együttműködésüket leginkább szimbolizáló, Janus-arcú kettős portrék (szoborfejek) egész sora.

A kiállítás legmegrázóbb s egyben legfelemelőbb részei a négy evangelista egy-egy passzusára hivatkozó korpuszok, köztük a Golgotával (melyben nemcsak Jézus, hanem a két lator is Érmezei arcvonásaiból és testlenyomatából áll össze) és a Kettős corpusszal. Ezeket látva irrelevánssá válik, hogy body-artként vagy akcióművészetként kategorizáljuk őket, hiszen sokkal többek ennél. Nem emlékművek (ezt Érmezei visszahúzódó, filozofikus szemléletmódja eleve kizárja), hanem a halál legyőzésére, elfogadására szánt, szó szerint testközeli tapasztalatok. Ha úgy tetszik, az újjászületés dokumentumai.

A kiállítás március 27-ig látható a Ludwig Múzeumban.

Neked ajánljuk