Ha nem igazolható minden kétséget kizáróan a közgyűjteményekben őrzött kulturális javak állami tulajdonjoga, azt ki kell adni annak a személynek, aki az adott tárgyra vonatkozó tulajdonjogát megfelelően valószínűsíti – ezt mondja ki egy 2013. november 11-én elfogadott törvénymódosítás. A hírt annak idején a múzeumok aggódva, a restitúciós ügyekben utazó ügyvédek bizakodva fogadták. A múzeumok attól tartottak, hogy a törvénymódosítás tömegével szolgáltatja ki az ügyeskedőknek azokat a tárgyakat, melyek esetében lehetetlen teljes egyértelműséggel bizonyítani az állami tulajdont. A múzeumok persze mindent meg is tesznek, hogy ezek a tárgyak és dokumentációik ne kerüljenek szem elé. Idehaza a közgyűjtemények nem adják ki a tisztázatlan eredetű műtárgyaik listáját, míg például Németországban gyakran az interneten is elérhetővé teszik azokat (a régóta tartó áldatlan állapotról lásd 15 évvel ezelőtti cikkünket: Műtárgyalás, Magyar Narancs, 2001. március 8.).
Végrehajtók jöttek
De nemcsak a múzeumok zártak össze a restitúciós igényekkel szemben, hanem az illetékes minisztériumok és a nemzeti vagyon gazdája, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) és jogelődjei is. Különösen 2002 óta, amikor Görgey Gábor kulturális miniszter leakasztotta a Magyar Nemzeti Galéria faláról Munkácsy Poros út I. című festményét, és visszaadta jogos tulajdonosainak, az eredeti tulajdonos, az Auschwitzban meggyilkolt Vida Jenő örököseinek – a kép később aztán árverési rekordot is döntött. Egyes vélemények szerint épp ez okozta a miniszter bukását, pedig a festmények letéti státusa egyértelmű volt.
A Vida-ügy után a pénzügy- és a kulturális minisztérium közti, soha le nem írt megegyezés szerint műtárgyat kizárólag jogerős bírósági végzéssel adott ki az MNV Zrt. Igaz, korábban is nehéz volt megegyezni az állami vagyon őrével: a törvénymódosítás előtti 30 évben tárgyalások útján csupán hét esetben került ki állami tulajdonból műtárgy. Az MNV Zrt. közlése szerint ilyen volt a Delmár-hagyaték egy része még 1983-ban, azután pedig az Andrássy család, Chorin Ferenc, Sigray Antal, illetve Vida Jenő műgyűjteményének egyes darabjai, az Esterházy-könyvtár és a sok szálon futó Herzog-ügy. Ezek nyilvánvalóan csak a töredékét jelentik a valódi restitúciós igényeknek, és nem is csúcsdarabokról volt szó.
A Sigray-műtárgyak esetében még a jogerős bírósági döntés is kevésnek bizonyult a kiadáshoz. Az 1943-tól békekötést szorgalmazó Sigray Antal a II. világháború idején több ezer tárgyat adott át letétként közgyűjteményeknek. Jól tudta, hogy élete és vagyona veszélyben van: az ország német megszállásakor valóban elhurcolták és koncentrációs táborba zárták. Lánya az 50-es években az államosítások elől menekítette a családi vagyon további részét múzeumokba – letétként, szabályos, írásbeli szerződésekkel. A Szépművészeti Múzeum vissza is adott hét festményt, ám a Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban beleltározták a műtárgyakat, így azok elvben állami tulajdonba kerültek, s a múzeum nem dönthetett a visszaadásukról. Az MNV-nek kellett megvizsgálnia, hogy jogszerűen kerültek-e állami tulajdonba, és bár a vagyonkezelő jogelődje 2002-ben kimondta, hogy a hagyaték nem az állam tulajdona, az örökösök mégsem kapták vissza a tulajdonukat. A múzeumoknak ugyanis a kulturális tárcától is engedélyt kell kapniuk a műtárgyak kiadására, ez a bonyolult helyzet pedig tökéletesnek bizonyult az időhúzásra. Az örökösök próbapereket indítottak a három múzeum ellen, de 2005-ben hiába nyertek a Magyar Nemzeti Múzeummal szemben, a múzeum nem adta át Ocskay Johanna portréját, amit végrehajtónak kellett kivinnie az intézményből. Egy másik jogerős ítélet alapján a Helikon Kastélymúzeumnak 2009 áprilisában a Párisz ítélete című szobrot, majd novemberben az Iparművészeti Múzeumnak egy karosszéket kellett visszaadnia. A család azt hitte, egy-egy próbaper elegendő, ám a múzeumok – nyilván fenntartóik utasítására – nem adták át a hasonló státuszú műtárgyakat, ezért újabb perek kezdődtek.
Az ügyre rálátó forrásaink szerint ez a valóban kínos ügy járulhatott hozzá, hogy Lázár János a fentebb idézett, a restitúciót megkönnyítő törvényt szorgalmazza. Lázár volt az, aki levezényelte 2013 áprilisában, hogy a Helikon Kastélymúzeum nyolcvanhat műtárgyat visszaadjon a Sigray család leszármazottainak. Az arisztokrata nexusairól is ismert politikus ez alkalommal bocsánatot kért a családtól – és a hasonló helyzetben lévő örökösöktől – az elmúlt két évtized méltánytalanságai miatt. Azt mondta, a II. világháborúban az állam nem tudta megvédeni polgárait, majd azok értékeit sem. „Sok család az államra bízta a javait, ám az a visszaszolgáltatás helyett egyszerűen elkobozta, mi több, ellopta azokat” – mondta Lázár, majd ígéretet tett, hogy átvizsgálják a múzeumokban lévő letéti állományt. A Sigray-örökösöket az a Patay Géza ügyvéd képviselte a hosszú pereskedés során, aki most a Batthyány családot segíti egy igazi kincs, id. Pieter Bruegel Keresztelő Szent János prédikációja című képének visszaszerzésében.
A kép 1919 óta látható a Szépművészeti Múzeumban. A Batthyány család ugyan megpróbálta visszaszerezni, de az ügy csak 2012 után kezdett komollyá válni. Az MNV Zrt. összesen három alkalommal vizsgálta meg a kép tulajdonjogát, és mindig arra jutott, hogy a kép az államé. Hiába a 2013-as törvényi szabályozás, az MNV továbbra is nagyon szigorúan járt el, 2014. december közepéig 16 restitúciós igényből csak ötöt tartott elfogadhatónak. Többek között egy grafika, egy miseruha és festmények kerülhettek vissza – derítette ki korábban a Népszabadság. Múzeumi forrásaink szerint az MNV azért ad ki nehezen műtárgyat állami tulajdonból, mert jól tudja, hogy egy baki a hűtlen kezelés egyértelmű esete volna. Úgy tűnik, Lázár nem ennyire félős, hiszen tavaly egy törvénymódosítással magához vonta az utolsó szót a műtárgyak kiadásában. Ezután öt igény érkezett, igaz, összesen 8869 leltári tételre – írta szintén a Népszabadság. A Nádasdy család oklevelekre, bútorra, festményekre, a Garzuly család festményre, a Zsolnay család porcelántárgyakra tart igényt, és 2015 augusztusában a Batthyány család ismét bejelentkezett a Bruegel-képre. Bár az MNV erről nem adott információt, de bizonyára az újabb megkeresésre sem adtak más választ, mint a korábbiakra. Lázár János ezután vehette a kezébe az ügyeket, és idén januárban az egyik kormányinfón elmondta: „Miután az MNV Zrt. nem bizonyította kétséget kizáróan a vagyontárgy feletti tulajdonjogát, ezért az kiadható az örökösöknek.” A Narancs kikérte a Miniszterelnökségtől azokat a dokumentumokat, melyek alapján a tárca vezetője a fenti döntést hozta. Az MNV, a Szépművészeti Múzeum és a család ügyvédje között zajló többéves levelezés ismeretében – melyet alább összefoglalunk – nehéz volna igazságot tenni. Épp ezért nem értjük, hogy egy ilyen bonyolult, ráadásul jelentős értékű tárgyat érintő döntést miért nem a bíróságra bíznak a felek.
Ki tette le?
Ez a mestermű évszázadok óta a család tulajdonában van. Vitatott, de a szakirodalomban elterjedt nézet, hogy a humanista műveltségű könyvgyűjtő, mecénás és hadvezér Batthyány Boldizsár magától a művésztől rendelte meg 1566-ban. A kép évszázadokig a németújvári várat díszítette, az I. világháború idején szállították át Csákánydoroszlóra. 1912-ben vált ismertté a nagyközönség előtt, amikor a Vas vármegye műkincseit bemutató szombathelyi kiállításon szerepelt. 1919-ben a Műcsarnokban rendezett „Köztulajdonba vett műkincsek első kiállításán” volt látható, majd letétként, más műtárgyakkal együtt a Szépművészeti Múzeumban helyezték el. Azóta az állandó kiállításon szerepel, a múzeum egyik legkiemelkedőbb darabjaként. A Szépművészeti Múzeum egyik irata szerint a letéti szerződést soha nem foglalták írásba – de ennek létét nem kérdőjelezte meg egyik fél sem. Patay Géza számos korabeli dokumentumot idéz, amelyek szerint a múzeum letétként kezelte a képet – a letét pedig nem évül el, így el sem birtokolható.
Ez azért fontos, mert amennyiben egy műkincset szabályosan államosítottak, akkor az nem kérhető vissza, hiszen a földekhez, gyárakhoz és más államosított javakhoz hasonlóan a kárpótlási törvény vonatkozik rá. Márpedig az 1949. évi VII. törvény államosította a hitbizományokat és a családi alapítványokat, így a festmény törvényesen került állami tulajdonba – érvel a múzeum, hozzátéve, hogy egy rendelet értelmében 1951-ben be is leltározták a képet. A múzeum egyik vezetője szerint az ilyen esetekben a letéti státusz nem védi meg a műtárgyat az államosítástól.
A kérdés ezután az, hogy a festmény a Batthyány család tagjainak személyes tulajdonában volt-e, vagy a Batthyány Fülöp családi alapítvány tulajdonában. Nem véletlen, hogy a múzeum és a családot képviselő ügyvéd még abban sem egyezik meg, hogy ki is volt a műtárgy letevője: Patay szerint a később boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László, a múzeum szerint pedig a családi alapítvány gondnokaként Batthyány Iván. Patay beadványa szerint nem áll rendelkezésre olyan irat, ami a festménynek bármilyen konkrétan megnevezett és bejegyzett alapítványhoz való tartozását bizonyítaná. Erről az ügyvédi iroda a családi alapítvány 1967 és 2007 közötti kurátorának és mai vezetőségének nyilatkozatát is csatolja. A Szépművészeti Múzeum azonban őriz egy levelet 1941-ből, melyet a Battyány-Strattmann Hitbizomány ügyésze írt Csánky Dénes főigazgatónak. Ebben az ügyész leírja, hogy „a herceg úr a napokban fenn járt a Szépművészeti Múzeumban, és a képen oly felírást talált, hogy az a gróf örököseinek tulajdona. Miután a néhai gróf, mint a herceg Batthyány Fülöp-féle családi alapítvány gondnoka helyezte azt letétbe, így tehát a kép tulajdonjoga a Batthyány Fülöp családi alapítványt illeti”. A levélben az ügyész arra kéri Csánkyt, hogy a „kép felírásának módosítását a fentiek szerint elrendelni kegyes légy!”. A múzeum szerint tehát kétségtelen, hogy a kép alapítványi tulajdonban volt. Egyik iratukban szerepel, hogy a család ígérete ellenére nem bocsátotta a rendelkezésükre a Batthyány Fülöp herceg által 1873-ban létrehozott alapítvány alapítólevelét, mely bizonyíthatta volna, hogy nem az alapítvány tulajdonában volt a kép. Ezt mi sem kaptuk meg a család ügyvédjétől.
Drága lesz
Patay Géza hangsúlyozta lapunknak, hogy az örökösök nem akarják a képet a piacon értékesíteni, szándékuk szerint az továbbra is a Szépművészeti Múzeumban lesz kiállítva. Az iratok beszámolnak arról is, hogy a felek közösen felkérték a Sotheby’s aukciósházat a festmény felértékelésére, ám az összeg titkos. Műtárgypiaci szakértők szerint a nemzetközi piacon akár 80-100 millió eurót (30 milliárd forintot) is elérhet a festmény, mint id. Pieter Bruegel egyik főműve. A neves aukciósház azonban ennél jóval szerényebb, néhány 10 millió eurós összeget állapított meg, ám így is 3–10 milliárd közötti összegre lehet számítani. Eszerint az aukciósház figyelembe vette – ahogy a Nemzeti Bank szakértői a nevezetes, 4,5 milliárdos Tiziano-kép esetében nem – azt a tényt, hogy a kép védett, vagyis Magyarországról nem vihető ki, így az árát is a magyar piachoz kell mérni.
A Szépművészeti Múzeum közlése szerint a miniszteri döntést követően még nem érkezett hozzájuk „semmiféle megkeresés a kép kiadása érdekében”. Az MNV szerint az igénylőnek igazolnia kell, hogy „az eredeti tulajdonos lehetséges örökösei körébe tartozik”, s már viheti is a festményt. Ám válaszukban van egy érdekes mondat, mely szerint „a visszaadás nem eredményezi a tulajdoni igény eldöntését”. Eszerint tehát Lázár János úgy adhat oda valakinek egy nemzeti kulturális értéket, hogy valójában nem dönti el, kié is az. Kérdés továbbá, mit kap valójában az örökös, hiszen a festmény védett műkincsként el sem hagyhatja a múzeumot, ahogy Pákh Imre Golgotája sem. Kíváncsiak vagyunk arra a személyre, aki ezek után dönteni mer a festmény megvásárlásáról – akár az MNB Értéktár programjának, akár költségvetési forrásoknak a terhére.
