Interjú

„Elkezdtünk beszélgetni egymással”

Csanádi Judit, a Magyar Képzőművészeti Egyetem új rektora

  • Hamvay Péter
  • 2016. április 17.

Képzőművészet

Az elismert látvány- és díszlettervező külső és belső nyitást, épületfelújítást és jobb kommunikációt ígér, és azt is, hogy a politikai nézeteit otthon hagyja.

Magyar Narancs: Múlt heti bemutatkozó sajtótájékoztatóján jóindulatúan kikerülték azt a tényt, hogy ön egy áldatlan időszak után ül a rektori székbe. Elődjét, Somorjai-Kiss Tibort a szenátus többszöri nekiveselkedéssel tudta csak távozásra kényszeríteni. Mi volt a baj az előző vezetéssel?

Csanádi Judit: Az előző rektor az egyetemet két cikluson át vezető Kőnig Frigyest váltotta, mindannyian azt gondoltuk, hogy az ő általa kitaposott utat járja majd. Nem így történt. Nem szeretnék részletekbe belemenni, és bármi rosszat mondani Somorjai-Kiss Tiborról, aki most is az egyetem kiváló tanára, de azt hiszem, hogy az alapjában véve tisztességes ember olyan stábbal vette körül magát, melynek a szellemi színvonala egyszerűen nem volt méltó egy egyetemhez. Az elmúlt két évnek azonban volt egy pozitív hozadéka. Korábban nem volt olyan szellemi fóruma az egyetemnek, ahol a munkatársak találkozhattak volna. Az elmúlt időszakban azonban elkezdtünk beszélgetni egymással, félig-meddig titokban. Meg­ismertük egymást, és együtt dolgoztuk ki az egyetem jövőjét. A több mint egy éven át közösen dolgozó csapat tagjai az egyetem szinte valamennyi tanszékét képviselik. A hivatalt is vállaló stáb a Rektori Kabinet: Sólymos Sándor stratégiai, Peternák Miklós tudományos és nemzetközi és Radák Eszter oktatási rektorhelyettesek. Szoros társaink a vezetésben a tanácsadók, Kőnig Frigyes, Sass Valéria és Szegedy-Maszák Zoltán. Az egyetem közösségi vezetésének további biztosítéka a Rektori Tanács munkája, tagjai egy-egy terület feladatait viszik felelősséggel.

MN: Azért volt ellenjelöltjük is, úgy tudom, a Magyar Művészeti Akadémia Colin Foster szobrászt, a pécsi egyetem professzorát szerette volna a rektori székben látni…

CSJ: Én nem tudom, ki kit szeretett volna, de Colin Fostert, aki 30 éve él Magyarországon, és nem tagja az MMA-nak, az előző vezetés, pontosabban az egyetemet a válságon átvezető két rektorhelyettes – akiknek nagyon hálásak vagyunk – kérte fel. Amit nagyon helyesen tettek. A szenátus aztán szavazott a két jelöltről, és 22–10 arányban a mi pályázatunkat támogatta.

MN: Akkor végre beszéljünk arról!

CSJ: Az egyik legfontosabb eleme a főépület halaszthatatlan felújítása, mely ma elhanyagoltságával és koromfeketeségével tűnik ki az Andrássy út házai közül. De belül még rosszabb a helyzet, áznak, peregnek a Lotz-freskók, és ami első látásra nem tűnik szembe: a gépészet, a vizesblokkok, a tantermek, a hetvenes évekből itt maradt vetítő, ha lehet, még szörnyűbb állapotban vannak. De nemcsak a főépület, hanem az úgynevezett Epreskert is hasonló gondokkal küzd. Ott egy 70-es években készült, ideiglenes BNV-pavilonban vannak a műtermek, ami már felújíthatatlan, le kell bontani, és újat építeni helyette.

MN: Hogyan kezdenek hozzá, és mennyibe fog kerülni?

CSJ: Csak előzetes becsléseink vannak, körülbelül 12 milliárd forintra számítunk. Csak akkor foghatunk hozzá a felújításhoz, ha felépül egy új, korszerű épületünk, ahová az oktatási funkciók egy része átkerül. Úgy, ahogy ez a Zeneakadémia felújítása esetében is történt.

MN: Hol lenne ez az új épület?

CSJ: Akár a szomszédos MÁV-székházban, vagy egy, a főépülettől 300 méterre levő Rózsa utcai foghíjtelken.

MN: Ez a telek kinek a tulajdona? És a minisztérium mit szól a tervekhez?

CSJ: Nem tudom, kié a telek, ez egyelőre csak egy ötlet. A minisztérium pedig támogatta a rektori programomat, aminek a rekonstrukció a sarokköve.

MN: Bemutatkozásakor beszélt a nyitásról is, ez meglehetősen ráférne az intézményre, hiszen beléptetőkapu, portások és sötét folyosók fogadják a látogatót.

CSJ: A beléptetőkapukra azért van szükség, mert védeni kell az értékeinket, sajnos sok lopás fordult elő. De igaza van, meg kell találni a módját, hogy biztonságban is legyünk, és mégse zárkózzunk el a világtól, hiszen a kiállításaink nyilvánosak, a könyvtárunk nyilvános. A főépületnek van az Andrássy útra néző hatalmas, évtizedek óta zárt kapuja. Ezt mielőbb szeretnénk megnyitni úgy, hogy itt egy utcáról is használható kávéház legyen. Így létrejön végre egy olyan agora, ami nélkül egy egyetem közössége nem működhet.

MN: Ehhez is pénz kell.

CSJ: Már csaknem megvan, az ’56-os pályázaton fogunk indulni. Egyébként 10 milliós összegről van szó.

MN: Hogy jön össze a kávéház a forradalommal?

CSJ: Azon az ajtón törtek be azok a szovjet katonák, akik a forradalom alatt meggyilkolták négy hallgatónkat és négy, itt szállást kapott magyar katonát. Az ő emlékezetük megőrzésével kötjük össze a fejlesztést. Meghívtunk négy építészt, akik április elsején prezentálják a terveiket, október 23-ra meg is nyílhat a kapu. Ez a tér arra is alkalmas lesz, hogy a tanítványaink néhány napos kiállítások keretében folyamatosan bemutathassák új munkáikat. A nyitásra természetesen nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is szükség van. Élénkíteni akarjuk a nemzetközi kapcsolatainkat és a magyar egyetemekkel való kooperációt. De a társadalom felé is nyitunk. Bár elsődleges célunk az elit művészképzés, de igyekszünk tanfolyamokkal, programokkal a szélesebb közönséget is megszólítani.

MN: Egy képzőművészeti egyetem talán kiállításaival tud a leginkább kommunikálni kifelé, eddig ezzel kevéssé éltek.

CSJ: Valóban. A most zárt Képek a természet és művészet között című fotókiállításunknak – mely az egyetem most előkerült fotógyűjteményéből válogatott – már volt sajtóbemutatója, és tervezünk egy nagyszabású, kölcsönzött műveket is felvonultató tárlatot az 50-es években itt tanult diákok műveiből, szintén az 1956-os emlékév keretéből.

MN: Hogy lehet az, hogy ez a 12 ezer darabos fotógyűjtemény eddig ismeretlen volt?

CSJ: Az intézmény egykor oktatási célokra használta ezeket a zömében reprodukciókat, természet- és aktfotókat tartalmazó kollekciót. Aztán, amikor már nem volt rá szükség, bekerültek egy szekrénybe, és elfelejtkeztek róla. Egy évvel ezelőtt lelt rá a könyvtárosunk. Valóban itt az ideje, hogy áttekintsük és használjuk a gyűjteményeinket.

MN: Hogy történik a belső nyitás?

CSJ: Az Open Art program keretében szeptemberben egy hétig felfüggesztjük a tanítást, minden tanszék hallgatói hirdetnek projekteket, amikre kizárólag más tanszékről lehet jelentkezni. Így például a festőtanítványaink megismerkedhetnek a szobrászok, az intermédia vagy a látványtervező szak kérdésfelvetéseivel, és fordítva. Az alkotó folyamat pedig közösségi élményekhez juttatja őket.

MN: Visszatérve az épületre: voltak olyan pletykák, hogy a kormányzat más célra akarta volna használni az Andrássy úti központi épületet és a szép, ligetes Epreskertet, még fel is mérték azokat. Igaz ez?

CSJ: Valóban, néhány éve felmérték az épületeinket, de nem tudjuk, milyen célból. A magyar képzőművészeti képzés itt született, ezek között a falak között, itt volt a régi Műcsarnok és a Mintarajztanoda; az Epreskertet pedig Stróbl Alajos alakította ki, itt kapott műtermet később Benczúr Gyula, Székely Bertalan, Zala György. Aki azt gondolja, hogy nem itt van a helye a magyar képzőművészet oktatásának, az nem normális.

MN: Mennyire korszerű az, hogy a képzőművészetet a hagyományos – festészet, szobrászat, grafika – felosztásban tanítják?

CSJ: A világban egyaránt van példa a hagyományos felosztásban való tanításra, és arra is, hogy semmi hasonló nincs. Nálunk hagyományosan így alakult a képzés, és ez olyan örök érték, amihez ragaszkodnunk kell, hírünk a világban nagyrészt ennek is köszönhető. Az újabb tendenciák, mint a médiaművészet, bekerültek ebbe a struktúrába.

MN: Máig tanítanak anatómiarajzot: szüksége van erre ma egy képzőművésznek?

CSJ: Barcsay Jenő az egyetemen hozta létre a Művészeti anatómia és a Tér és forma című műveit, előbbi a legtöbbet fordított, legnépszerűbb munka máig ebben a műfajban. Nemcsak erkölcsi kötelességünk tanítani, hanem, azt hiszem, aki ezeket a kurzusokat elvégzi, az olyan biztos alapot kap, amitől bűn lenne megfosztani a diákjainkat. Egyébként ezért a képzésért jön számos külföldi hallgatónk is.

MN: Olyan ez, mint a szolfézs a zenében?

CSJ: Valóban, a Kodály-módszer mintájára beszélhetnénk Barcsay-módszerről, hiszen ahogy Kodály hitte, hogy mindenkit meg lehet tanítani énekelni, Barcsay olyan módszert épített fel, amivel bárkit meg lehet tanítani rajzolni.

MN: Mennyire kísérik nyomon a végzősök útját, egyáltalán milyen arányban válnak valóban képzőművésszé a végzősök?

CSJ: A saját területemen, a látványtervező szakon viszonylag egyszerűbb a dolog, ott a végzés után kapnak filmes, színházi munkákat, akár státuszt is a fiatalok. Egy festő esetében ez általában nem így van, de ott az érési folyamat is hosszabb, gyakran eltart harmincéves korukig. Ebbe a folyamatba az egyetem egy-egy kiállítási lehetőséget kivéve nem nagyon tud beleszólni. Ugyanakkor azt látom, hogy a fiatal művészek segítenek egymáson, laza határvonalú alkotóközösségeket hoznak létre.

MN: Két évre nevezték ki, hiszen ennyi idő múlva eléri a nyugdíjkorhatárt, így nem tölthet be vezető tisztséget. Mit lehet megvalósítani két év alatt?

CSJ: Be lehet vezetni egy új szellemi értékrendet, pályázatot lehet kiírni a felújításra, el lehet indítani a munkatársak közötti párbeszédet. Nézze, három hete vagyok rektor, de nekiveselkedtünk a honlapnak, van sajtósunk, elindítottuk az Open Artot. Fél év alatt lesz látható eredmény, bár persze mindig kaphat az ember egy taslit…

MN: Ha már a taslinál tartunk: a jelen politikai kurzussal nincs kapcsolata, nem kerül emiatt légüres térbe a terveivel?

CSJ: A politikai nézeteimet otthon hagyom, minden intézménnyel szakmai alapon szeretnék kapcsolatot találni.

MN: Milyen kapcsolatot tervez a Magyar Művészeti Akadémiával, amivel szemben az egyetem nem lépett fel hivatalosan, de számos tanára szervezett akciókat ellene?

CSJ: Ugyanazt tudom mondani, mint az előző kérdésre: a művészet és a művészek szabadok, egy intézmény és az intézményvezető azonban ne politizáljon. Neki az egyetem és a hallgatók érdekeit kell szem előtt tartania.

MN: Azért vannak kényes kérdések. Például, amikor a Műcsarnok meghívta az egyetemet egy kiállításra, hogy döntöttek?

CSJ: A hallgatóknak nagyszerű lehetőség a legreprezentatívabb kiállítóhelyen megjelenni, az ő lehetőségük a kiállítás.

Neked ajánljuk