(Amiben, ha valaki nem tudná, Bruno a főgonosz. Bruno "Alejandro iránti gyűlölete nem ismer határokat", "bosszúja végrehajtásához felhasználja María Josét". Maríát "azzal zsarolja, hogy ha elárulja tervét", a nő "és családja börtönbe kerül. Közben María és Alejandro között szerelem szövődik". És így tovább, egészen a 90. részig.) Nem is feltétlenül a 2012-es angol-ír, egy beépített informátorról szóló thrillerre (aminek persze az eredeti címe Shadow Dancer volt), bár ennek témája már közelebb állt az elképzeléseimhez: akár a kémek vagy egyes politikusok, akik két (nagy "játékos" esetében több), egymással merőben ellentétes, de a külvilág felé hihetőnek tűnő képet sugallnak magukról. Olyan csalásra, megtévesztésre vagy rétegelt igazságokra vágytam, amelyek a figyelmes néző előtt felfedik magukat. Valamiféle humoros, könnyed, de némiképp kódolt játékosságra számítottam. Tévedtem.
Amennyire a kiállításhoz írt, Muladi Brigitta által jegyzett és általánosságoktól sem tartózkodó szövegből kiderül, a kötelező és normatív esztétikai megszűnésével, a "bármilyen szabadság" korában "a képzőművészet napi tevékenységként létezik, és a művészek dolgoznak". Hihetetlen. Ezért "elsősorban a külvilág és a belül zajló események ellentmondásaira, annak felfoghatatlanságára vagy megfogalmazhatóságára kérdezünk rá". Ha nagyon akarjuk, persze néhány mű belefér ebbe a kategóriába. Ilyen Csáky Marianne fotónyomata (Ostende), amelyben egyik, már meghalt családtagja, egészen pontosan a nevére utaló, hatalmas betű álldogál egy városi környezetben, vagy az a videó, amelyben Koronczi Endre fel-felugráló fejebúbja bukkan fel különféle helyszíneken (Én is itt vagyok). Ezzel az erővel a kiállítás címe akár Hamvadó cigarettavég is lehetett volna: ebből könnyen dekódolhatók olyan olvasatok, mint az idő múlása, a lét elviselhetetlen kicsinyessége, a környezetszennyezés, az esendőség, a törékenység, nagy szavakkal az élet és a halál. Ráadásul Szabó Ádám egyik szobrán valóban találkozhatunk a tárggyal, amint a füstjéből egy szellemalak formálódik (Szerelem).
A tizenegy művészt felvonultató kiállítás célja alighanem az lehetett, hogy az egyes művészekre specializálódott gyűjtőknek bemutassa a galériához tartozó más művészek munkáit is. (Megjegyzem, nem mindegyik kortárs kereskedelmi galéria követi ezt a gyakorlatot, bár a többség igen.) A kiállítás "témája", a külvilág és a belső élmények kölcsönhatása pedig arra utal, hogy a galéria nem "absztrakt", hanem "figuratív" művészeket futtat (hogy ezekkel a már túlhaladott, de azért értelmezhető fogalmakkal operáljak).
A kiállítás mindezek ellenére jól megrendezett: a művek nemcsak önmagukat prezentálják, hanem kölcsönhatásba lépnek egymással. Ilyen szép egység például a nagyszobában kialakított ötszög. (Mint más galériák esetében, itt is egy lakást alakítottak át.) Csontó Lajos bakelitlemezt imitáló üvegre festett felirata (Lonely planet) szépen rezonál Koronczi művével (az önnön jelentéktelenségét viccel és korlátozott jelenléttel megerősítő idétlen turistával) és Ravasz András fotójával, melyen egy analóg magnókazetta látható a következő felirattal: Teach me the meaning of life (Taníts meg az élet értelmére). Ebben a térben látható Szemző Zsófi kedvesen "egyszerű" interaktív installációja (Milyen messze van Makó Jeruzsálemtől), melybe a felugró városok (bár nem világos, hogy légvonalban vagy földi útvonalban mért) becsült távolságát írhatjuk be - ezzel is tesztelve (az internet korában immár tökéletesen felesleges) földrajzi tudásunkat. Ugyanitt találkozhatunk El-Hassan Róza rajzaival is. Érdekes, hogy a szíriai származású művész (aki maga is részt vett a szíriai eseményekben, s aki nagyon sok érdekes momentumot ismer a témában) mennyire visszafogottan, sőt szinte alig láthatóan reflektál a témára. Ha nem olvasnánk a művek címeit, talán sosem jönnénk rá az összefüggésre: akkor máshogy vagy sosem érthetnénk a szép és mélyen megélt emlékműnek tűnő rajzot (Szíria térképe - nyakláncterv).
Némely munkát az elmúlás és a szemét témája köt össze. Ilyen Jovián György (egyébként Csáky munkájával szemben elhelyezett) műve, melyen (ha minden igaz) a buja természet és a hulladékkupacok találkoznak. Vagy Kamen Sztojanov C-printje (Szinkronizáció), ahol a művész egy autópálya melletti reklámrácsozatra felszerelt függőágyban üldögél: megjegyzem, a reményvesztettség érzetét némiképpen felülírja a fotó komponáltsága.
A kiállítás egyik érdekessége a korábban festőként ismert Czene Márta fotósorozata. Tűpontos natura morták, étkezési hulladékból (csontokból, gyümölcshéjakból) összeállított csendéletek - reklámfotós stílusban, szépen bevilágítva. A másik Szabó Ádám Pálya című installációja, melyben az autó hátsó részét imitáló felületeken a rendszámtábla helyébe az MMA és NKA feliratok kerültek. A változó hatalmi struktúrát vállalati flottaként prezentáló mű lehangoló képet fest a mai magyar valóságról. Ez a helyzet legalább annyira kiábrándító, mint a sarki bolt helyett elzarándokolni a nemzeti dohányboltba.
Inda Galéria, Bp. VI., Király u. 34., II. 4., nyitva július 18-ig, bejelentkezéssel szeptember 5-ig
