Ez ugyanis Magyarországon nem divat. Az építészet nem szerves része a kultúrának. Sem a kortársak, sem az elődök pályája nem ért annyit ennek az országnak immár fél évszázada, hogy önálló múzeumot kapjon. Nemrég zárult le a Múzeumi Negyed elhelyezési ötletpályázata, a kormányzati elképzelés értelmében az egyik épület építészeti múzeumként szolgálhat - ha semmi nem jön közbe. A feltételes mód minimum 2018-ig lesz érvényben, amikor is a leendő múzeumok megnyitnának. Nagyjából belátható, mi lesz addig: semmi. Kiállítóhely eddig sem volt, az N&n Galéria megszűnt, csupán az Építészek Házának szerény méretű Kós Károly-terme, a FUGA és a - szakmaetikai megfontolásokból, majdhogynem önkéntes munkával működtetett - HAP Galéria mutat be szívós rendszerességgel építészeti kiállításokat. Teljes kortárs életműveket azonban ezek sem. (Meglepő módon az utóbbi években a dabasi Trafik Kör vállalt ilyen feladatot.) A 2009-es organikus építészeti kiállítás az Iparművészeti Múzeumban igazán ritka jelenség volt, egy világhírre jutott, sajátosan magyar építészeti iskola húsz évét összegezte a megfelelő időben, a megfelelő helyen. De a kevés kivételen túl sem alkalmas kiállítótér, sem a folyamatosságot garantáló intézmény nincs, így nem ördöngösség megjósolni, hogy az építészet mint művészet, mint a nagyközönség számára el- és megérthető jelenség a következő években is csupán "ágyrajáró" lesz. Ez nagyjából megfelel annak az állapotnak, ami nálunk a vizuális kultúrát jellemzi mind az oktatásban, mind az általános műveltségben vagy a közmédiában - utóbbiból az építészet néhány éve már majdnem teljesen hiányzik.
A Kepes Központ létrejötte más megvilágításba helyezi a kérdést. Egyfelől hangsúlyos nyitás, hiszen a másfél éve megnyílt reprezentatív kiállítóhely eddig nem foglalkozott az építészettel, holott a profiljába szépen illeszkedik: művészet és mesterség, művészet és tudomány határterületén mozog. Másfelől azt jelzi, hogy ha Budapest nem fogad be ilyen bemutatókat, más nagyváros még megteheti. A Kepes Központ ezzel a debreceni Modemhez hasonló irányt választott, bevonta az építészetet a kortárs művészetbe, párbeszédbe helyezte a közönséggel.
Ekler Dezső építészete különösen alkalmas is erre a párbeszédre, sőt, Széplaky Gerda kurátor koncepciója nyomán folyamatosan párbeszédre hív. A kiállításon fotók, rajzok, makettek és lírai hangulatú filmetűdök jelenítik meg az életmű egy-egy kulcsfontosságú állomását, a Makovecz-iskola építészeinek még közösen tervezett darabjaitól a hamarosan elkészülő Somló-hegyi borászatig. Több mint harminc év munkáiból láthatunk itt merítést: családi házakat és iskolákat, üzletházat és borfeldolgozót, tánccsűrt és templomot, irodaépületet és egyetemet. A házak némelyikéhez leírás is társul, mások csak a kép erejével vannak jelen. De a kiállítás mégsem erről szól. A munkák inkább ráhangolódást, érzékletes hátteret adnak annak a gondolatvilágnak, amely Ekler szakmagyakorlását, házait és írásait, nyilatkozatait és rajzait évtizedek óta vezeti.
Indulása az organikus építészeti iskolához köti, Makovecz volt a mestere, de Ekler nem egyféle stílusként kezeli ezt az örökséget, hanem belehelyezi az építészeti nagyításról alkotott vezérelvébe. A nagyítás jelentőségéről alkotott gondolatait Ekler széles körből merítette: építészettörténeti elemzései, a Makovecz-féle formavilág szellemi háttere és hatásmechanizmusa, Aldo Rossi és Steven Holl gondolkodásmódja, a hagyományos népi tárgykultúra vizsgálata mind ott vannak abban az eszmében, hogy a házak egy-egy test, tárgy, természeti képződmény felnagyított másai. A kiállításon ötletes módon elhelyezett videókon Ekler sokat beszél erről, de ha nem tenné, akkor is értené a látogató, miről van szó. Hiszen a középső átriumot szinte betöltő, hatalmas, hófehér építményben könnyű felismerni a Somló-hegyi borászat térformáját, a jobboldali teremsor végén pedig ott van az Alessi dizájncég felkérésére készített ezüst teás-kávés készlet, amiről egy gyerek is megmondja, hogy egy házat mintáz. Mint ahogyan a szintén Alessinek tervezett csésze- és csészealjsorozat is virágok nagyítása, a színskála 48 árnyalatában, a virágkelyhek 48-féle változatában.
És mire a látogató ideér, már nem igényel különösebb magyarázkodást, miért tervez egy építész színes kávéscsészéket. A közönség ugyanis érti, amit lát. Megérti, hogy forma és gondolat hogyan kapcsolódik össze. A kiállítás nem akarja elkápráztatni, meggyőzni, hogy egy kivételes zseni műveit kínálja, csupán láthatóvá teszi a gondolat anyagba rögzülését. Akár épület lesz belőle, akár rajz, bögre vagy bármi más. A néző azzal az érzéssel távozik, hogy meglehet, talán nem tájékozott eléggé a kortárs építészetben, de ez nem akadályozta abban, hogy megtapasztaljon valamit az alkotás lényegéből.
Kepes György Művészeti Központ, Eger, Széchenyi István utca 16., nyitva december 31-ig. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
