Kiállítás

Házak ürügyén

Építészeten innen és túl - Ekler Dezső-kiállítás

  • Götz Eszter
  • 2013. november 23.

Képzőművészet

Életmű-kiállítást rendezett Ekler Dezső építész munkáiból az egri Kepes Központ. Nem kérdés, hogy a vizuális művészetek és a tudomány miért éppen egy jelentős, nemzetközi viszonylatban is ismert építész pályáján találkoznak. Mégis, egy ma is élő építész életműtárlata, ami ráadásul bő három hónapig látogatható, itt és így, némi magyarázatot kíván.

Ez ugyanis Magyarországon nem divat. Az építészet nem szerves része a kultúrának. Sem a kortársak, sem az elődök pályája nem ért annyit ennek az országnak immár fél évszázada, hogy önálló múzeumot kapjon. Nemrég zárult le a Múzeumi Negyed elhelyezési ötletpályázata, a kormányzati elképzelés értelmében az egyik épület építészeti múzeumként szolgálhat - ha semmi nem jön közbe. A feltételes mód minimum 2018-ig lesz érvényben, amikor is a leendő múzeumok megnyitnának. Nagyjából belátható, mi lesz addig: semmi. Kiállítóhely eddig sem volt, az N&n Galéria megszűnt, csupán az Építészek Házának szerény méretű Kós Károly-terme, a FUGA és a - szakmaetikai megfontolásokból, majdhogynem önkéntes munkával működtetett - HAP Galéria mutat be szívós rendszerességgel építészeti kiállításokat. Teljes kortárs életműveket azonban ezek sem. (Meglepő módon az utóbbi években a dabasi Trafik Kör vállalt ilyen feladatot.) A 2009-es organikus építészeti kiállítás az Iparművészeti Múzeumban igazán ritka jelenség volt, egy világhírre jutott, sajátosan magyar építészeti iskola húsz évét összegezte a megfelelő időben, a megfelelő helyen. De a kevés kivételen túl sem alkalmas kiállítótér, sem a folyamatosságot garantáló intézmény nincs, így nem ördöngösség megjósolni, hogy az építészet mint művészet, mint a nagyközönség számára el- és megérthető jelenség a következő években is csupán "ágyrajáró" lesz. Ez nagyjából megfelel annak az állapotnak, ami nálunk a vizuális kultúrát jellemzi mind az oktatásban, mind az általános műveltségben vagy a közmédiában - utóbbiból az építészet néhány éve már majdnem teljesen hiányzik.

A Kepes Központ létrejötte más megvilágításba helyezi a kérdést. Egyfelől hangsúlyos nyitás, hiszen a másfél éve megnyílt reprezentatív kiállítóhely eddig nem foglalkozott az építészettel, holott a profiljába szépen illeszkedik: művészet és mesterség, művészet és tudomány határterületén mozog. Másfelől azt jelzi, hogy ha Budapest nem fogad be ilyen bemutatókat, más nagyváros még megteheti. A Kepes Központ ezzel a debreceni Modemhez hasonló irányt választott, bevonta az építészetet a kortárs művészetbe, párbeszédbe helyezte a közönséggel.

Ekler Dezső építészete különösen alkalmas is erre a párbeszédre, sőt, Széplaky Gerda kurátor koncepciója nyomán folyamatosan párbeszédre hív. A kiállításon fotók, rajzok, makettek és lírai hangulatú filmetűdök jelenítik meg az életmű egy-egy kulcsfontosságú állomását, a Makovecz-iskola építészeinek még közösen tervezett darabjaitól a hamarosan elkészülő Somló-hegyi borászatig. Több mint harminc év munkáiból láthatunk itt merítést: családi házakat és iskolákat, üzletházat és borfeldolgozót, tánccsűrt és templomot, irodaépületet és egyetemet. A házak némelyikéhez leírás is társul, mások csak a kép erejével vannak jelen. De a kiállítás mégsem erről szól. A munkák inkább ráhangolódást, érzékletes hátteret adnak annak a gondolatvilágnak, amely Ekler szakmagyakorlását, házait és írásait, nyilatkozatait és rajzait évtizedek óta vezeti.

Indulása az organikus építészeti iskolához köti, Makovecz volt a mestere, de Ekler nem egyféle stílusként kezeli ezt az örökséget, hanem belehelyezi az építészeti nagyításról alkotott vezérelvébe. A nagyítás jelentőségéről alkotott gondolatait Ekler széles körből merítette: építészettörténeti elemzései, a Makovecz-féle formavilág szellemi háttere és hatásmechanizmusa, Aldo Rossi és Steven Holl gondolkodásmódja, a hagyományos népi tárgykultúra vizsgálata mind ott vannak abban az eszmében, hogy a házak egy-egy test, tárgy, természeti képződmény felnagyított másai. A kiállításon ötletes módon elhelyezett videókon Ekler sokat beszél erről, de ha nem tenné, akkor is értené a látogató, miről van szó. Hiszen a középső átriumot szinte betöltő, hatalmas, hófehér építményben könnyű felismerni a Somló-hegyi borászat térformáját, a jobboldali teremsor végén pedig ott van az Alessi dizájncég felkérésére készített ezüst teás-kávés készlet, amiről egy gyerek is megmondja, hogy egy házat mintáz. Mint ahogyan a szintén Alessinek tervezett csésze- és csészealjsorozat is virágok nagyítása, a színskála 48 árnyalatában, a virágkelyhek 48-féle változatában.

És mire a látogató ideér, már nem igényel különösebb magyarázkodást, miért tervez egy építész színes kávéscsészéket. A közönség ugyanis érti, amit lát. Megérti, hogy forma és gondolat hogyan kapcsolódik össze. A kiállítás nem akarja elkápráztatni, meggyőzni, hogy egy kivételes zseni műveit kínálja, csupán láthatóvá teszi a gondolat anyagba rögzülését. Akár épület lesz belőle, akár rajz, bögre vagy bármi más. A néző azzal az érzéssel távozik, hogy meglehet, talán nem tájékozott eléggé a kortárs építészetben, de ez nem akadályozta abban, hogy megtapasztaljon valamit az alkotás lényegéből.

Kepes György Művészeti Központ, Eger, Széchenyi István utca 16., nyitva december 31-ig. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk