Az Instagram ma az egyik legerősebb promóciós eszköz, így a kiállításszervezők is sokszor direkt Insta-barát installációkkal készülnek, hátha pozitívan hat a látogatottságra. A kiállítótér mégis másként működő felület, mások az elvárások és a befogadók is. Nincs garancia rá, hogy ami az Instán nagyot megy, az tetszik a művészeti intézmények látogatóinak is. A Nyolc hét kísérlet: működik-e a valós térben az, ami online népszerű volt?
A látogató nyolc csoportra bontva, laza alá-fölé rendeltségben, egymásba mosódó, felhőkbe rendezett fotókat talál a falakon, amelyek segítségével időrendi sorrendben haladva követheti a veszélyhelyzet stációit. A tárlat híven tükrözi a Capa Központ kortárs fotográfiáról alkotott elképzelését. Keveredik a jó sajtófotó a klasszikus formanyelven beszélő, de a mai napig népszerű dokumentarista fotográfiával és a kortárs képzőművészet fotográfiaalapú, kísérletező területeit képviselő munkákkal. Így kerülhet egy térbe a vírustesztelésen dolgozó, tetőtől talpig védőruhában telefonáló alak, az ablakon kitekintő, négy fal közé szorult magányos nagymama, a dimenziókat feszegető, virtuális műanyag doboz és a gyöngyöző rozéfröccs.
A kurátorok lazán szerkesztett anyagot tárnak elénk. Hagyják beszélni a képeket, amelyek hol kioltják, hol erősítik egymást. De mivel kapunk így többet, mintha simán bekövetnénk a fotográfusokat (ahogy erre buzdítanak is minket: a képeken jelzik a fotósok felhasználónevét)? A rákeresések során megismerhetjük a képekhez fűzött hashtageket is, amelyek közül a kurátorok számára a vírushelyzetre utaló kifejezés volt a lényeg, az, hogy a fotográfus maga is a járványhoz fűzött kommentárként értelmezze fotóját.
A képek alapvetően idillikus képet festenek a karanténban töltött időszakról. Mintha nem kellett volna küzdeni a kapcsolattartás nehézségeivel, az orvosi ellátás hiányosságaival, munkahelyi, pénzügyi gondokkal. Az alkotókon persze nem lehet számon kérni, hogy figyelmen kívül hagytak sokakat érintő problémákat, mégis, a kiállított munkák alapján szerencsésnek tűnik a kortárs magyar fotográfusok többsége, akik viszonylag nyugodt családi percekkel, önmaguk felé fordulással, otthoni testmozgással, művészetük továbbgondolásával vészelhették át ezt az időszakot. Csak pár kivétel akad, ahol érzékelhetők a vészhelyzet kihívásai, például Hajdú D. András első héten készült fotója. A sokszereplős házi hajvágó szalon ismerős lehet mások számára is, jól érzékelteti a hétköznapjainkat meghatározó káoszt, amikor számunkra ismeretlen szerepekben kellett helytállni. Ugyanígy Ajpek Orsi mosószeres habfürdőben relaxáló gyümölcskompozíciója is sokunkban elevenítheti fel az otthoni fertőtlenítési procedúrákat, miközben maga a kép egy különös csendélet benyomását kelti. Disztopikusan hatnak Máté Péter üres utcaképei és Szatmári Gergely fotója is, ahol az egyébként haszontalan, nagy szürke térkövekkel kirakott előtér most jelentőségteljesen ellenpontozza a tömegek elérését célzó Coca-Cola-reklámot, amelynek ice cold szlogenjétől végigfut a hideg a háton.
Az alkotók sokszor már meglévő érdeklődésüket alakították a szituáció adottságaihoz. Zellei Boglárka sejtelmes enteriőrjei egy szobát mutatnak, amely újabb zárt teret rejt, mintha mutatnának is valamit belső, intim világunkból, meg nem is. A képek azt a kétségkívül izgalmas kérdést vetik fel, vajon jobban megismertük-e egymást a bajban. Úgy tűnik, Sivák Zsófia mostanában vidéki kocsmákról készít sorozatot. Ez feneketlen kút, belsőépítészeti örökségünk eddig méltatlanul elhanyagolt része. Vajon az aranyszínű, csigavonalakkal díszített drapéria előtt söröző hölgy bejutott valahogy az elvileg zárva tartó kocsmába, vagy a magában iszogató, szomorú tulajdonos lenne? Neogrády-Kiss Barnabás pedig mindig tudja, hogyan kell hétköznapi pillanatokat átemelni a teljes abszurditásba a saját főszereplésével.
Többnyire egyedi fotókat látunk, ám néhány kisebb sorozatszerű együttes is helyet kapott a falakon, például egy roma családról. Kimaradtak azonban olyan, a koncepció elvárásainak megfelelő, mégis érdekes munkák, mint Esterházy Marcell temérdek lájkot bezsebelő, minden egyes karanténban töltött napon posztolt képsorozata kisfiáról, és az is érdekes, hogy egyetlen screenshot sem jelenik meg a tárlaton. A virtuális tér lett a munkahelyünk, de a baráti, családi összejöveteleink helyszíne is, ezekről az eseményekről mégsem posztolt senki képet. Persze nehéz lett volna a bevált fotós eszközeinket alkalmazni ilyen webes helyzetekben, ahol a kép minősége közel sem rajtunk múlik, az esetlegességek pedig megsokszorozódnak. Talán maguk a fotósok sem értékelték a screenshotokat fotográfiához méltó dokumentumnak.
A kiállítótérben ugyan teljes nagyításokat láthatunk, de a katalógus ugyanolyan könyörtelen, mint az Instagram: a fotográfusok korábbi formátumérzékenységét lábbal tiporja és négyzetre vágott képeket közöl mindenkitől. És továbbra is kérdés, miért gondolták a kurátorok úgy, hogy adnak a válogatásnak egy harmadik felületet is a személyes Instagram-oldalakon és a blogbejegyzéseken túl? Mi történik itt, amit az első két publikációs forma nem tud megmutatni? Annyi csupán, hogy a kiállítás szimbolikusan is visszahelyezte a saját terébe és művészetként mutatta fel a fotográfiákat. Mintha rá akart volna erősíteni: lehet posztolni, de a Capa Központ a legitimációs szerepét fenntartja, egyelőre nem tudja és nem is akarja elengedni a jogát, hogy a falain bemutatott képeknek konstruáljon értéket.
Capa Központ – Project Room, Megtekinthető: augusztus 16-ig
