Képzőművészet

A Milánóban született moldáv művész több mint tíz éve él Budapesten - e három tényből nem nehéz arra következtetni, hogy Tinei munkái az identitás kérdéseivel foglalkoznak. Bár ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, sok és sikeres egyéni kiállítása - például Párizsban, New Yorkban vagy Athénban -, illetve gyűjtőinek száma arra utal, hogy a művész alkotásai ennél többről "szólnak".

Megszelídített hiénák, albínók, AIDS-ben elhunytak, meztelenül pózoló öreg testek, bírák és a nigériai filmipar különlegességei érkeztek a Ludwig Múzeumba. Meg persze még ezernyi más dolog, amit egy Fokvárosban született és azóta is ott élő fotós lát Afrikából.

A Bassár el-Asszad szíriai elnök rezsimje ellen 2011 márciusában kirobbant fegyveres felkelés óta uralkodó káoszban nagy erőkkel zajlik a kulturális örökség fosztogatása. A nemzetközi műkereskedelem komoly felvevőpiacot biztosít a római, bizánci, omajjád és ottomán régiségeknek, de a történelmi épületek is veszélyben vannak: április végén a harcok következtében leomlott az ezeréves aleppói Omajjad mecset minaretje.

"Wrap Art - folytatás". Egy gusztusos kis csomagocska felirata irányít a kastély emelete felé, na de hol az eleje? Az őr valami változással-költözéssel magyarázza a - szerinte immár fölösleges - felirat létét. Utólag aztán kiderül, hogy mégiscsak van kezdete a kiállításnak, igenis lent, a hatalmas barokk kőszobrok között, ahová a csomagolástervezők új nemzedékének a munkáit helyezték el - szóval valaki nagyon félreértett valamit, az viszont biztosan én vagyok, aki ily módon lemaradt a kortárs csomagolásművészet bemutatójának élvezetéből. Igaz, pótolni bőven van idő.

A Műcsarnok volt dísztermében (ahol korábban a könyvesbolt működött) új projektgaléria nyílt, M0 néven. Mindenképpen fejlődés, hogy a külföldiek számára kiejthetetlen Mélycsarnok után az új gyermeket végre normális névre keresztelték - de szinte ez az egyetlen, aminek örülni lehet.

A több mint húsz művész munkáját felvonultató csoportos kiállítás egy nehezen vitatható, de meglehetősen soványka alaptézisből indul ki: "Szembetűnő volt, hogy az utóbbi pár évben milyen sok művész találja meg a kifejezési formát a két alapszínnel, a feketével és a fehérrel."

Hogy miért éppen most rendezték meg ezt a kiállítást, nem tudom, de végül is nem fontos. Hogy mi okból a Nemzeti Múzeumban látható, az már sejthető: a nemzet múzeumában, Than Mór és Lotz Károly nemzettörténelmi falképeinek ölelésében a magángyűjteményekből származó művek magasztosabb fényben tündökölhetnek, s nem is késlekednek ezzel: pompás az egész.

Baki Péter kurátor minden idők egyik legóvatosabb és -apolitikusabb kiállítását hozta létre a Magyar Nemzeti Galériában, legalábbis a művek összetételét illetően. Az már más kérdés, hogy a kurátor szubjektív válogatásának intencióit fölülírták a kultúrpolitikai körülmények, és hogy a kiállítás végül olyan politikai térben valósult meg, melynek karakterét a megnyitó beszédet tartó Halász János kulturális államtitkár jelenléte határozta meg.

Nos, ha az a kérdés, hogy Spanyolországban előrébb tart-e a cigányok kirekesztettségének, életkörülményeikből és a negatív előítéletekből adódó hátrányos helyzetüknek a felszámolása, mint nálunk, erre ez a kiállítás nem kínál értelmezhető választ.

Fotósgenerációk látásmódját határozta meg alázattal és szorgalommal, évtizedeken át készített sorozataival. A híres cseh fotográfussal, Jindrich Streittal közös életmű-kiállítása és a Kogartban most nyíló csoportos bemutató apropóján beszélgettünk emlékgyártásról, utcai fotózásról, abba nem hagyásról az idén 70 éves örökifjúval.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere végül nem nyitotta meg a Velencei Biennále magyar pavilonjának kiállítását, így senki nem képviselte a minisztériumot a magyar állami (és nemzeti) kulturális reprezentáció egyik fő helyszínén, a velencei Giardiniben.

A Paksi Képtárban Konceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes évek elejétől alcímmel jelölt kiállítás kurátora, Tatai Erzsébet hatalmas feladatra vállalkozott - és sikerrel meg is oldotta.

Pieter Hugo dél-afrikai fotográfus képei a Ludwig Múzeumban láthatók. A Narancs új számában interjúban beszél a szélsőséges élethelyzetek megjeleníthetőségéről, galériánkban pedig most megtekinthetik, mire jutott a kérdéssel a gyakorlatban.

A magyar képzőművészeti színtéren mostanában tapasztalható paradigmaváltó kultúrpolitikai beavatkozások olyan strukturális átrendeződésekhez is vezetnek, amelyeknek az első jeleit a szféra magán-, illetve állami intézményeinek vonatkozásában lehet megfigyelni. Magyarországon az utóbbi húsz évben az volt, ugye, a gyakorlat, hogy a kanonizációs folyamatokat a reprezentatív, állami fenntartású kiállítóhelyek, múzeumok indították és vitték végbe, az elsősorban műkereskedelemre koncentráló magánszféra pedig igyekezett leszűrni és hasznosítani a szakmai, infrastrukturális értelemben előtte járó "nagy" intézmények által előidézett konzekvenciákat.