Magyar Narancs: Hogyan találja meg a témáit?
Pieter Hugo: Legtöbbször a médián keresztül. A Hiéna embereket egy blogon találtam, a ruandai történetet egy cikkben, a Tartós hiba témáját pedig a National Geographic fotóján. Sok munkám tulajdonképpen egyfajta válasz a médiában látott képekre. Van újságírói tapasztalatom, ezért tudatában vagyok az újságírás korlátainak, és annak, hogyan lesz a médiából egy ismételgető és közvetítő közeg. Az érdekel, hogyan lehet ezekkel a sztereotípiákkal játszani, és felforgatni őket. De amikor találsz egy témát, ami megérint, akkor az első reakciónak nem intellektuálisnak kell lennie, hanem érzelminek. Be kell szippantania. Csak ezután kezded megérteni és kibogozni, miért is volt olyan vonzó számodra.
MN: Ki tud alakítani szorosabb kapcsolatot azokkal, akiket lefotóz?
PH: Néhányukkal igen, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot, néhányukat pedig csak lefotóztam, beszéltünk öt percet, és soha többé nem láttam őket. Néhányukat szerettem, néhányukat pedig nem. Néhányuk a barátom lett, másokat nem tartok kellemes embernek. De mindenkihez tisztelettel közelítettem.
MN: Sorozatai sokszor dolgoznak fel végletesen elkeserítő helyzeteket. Ön számára melyik volt a legmegrendítőbb helyszín?
PH: Azt hiszem, Ruanda volt a legsokkolóbb, de nem is amiatt, ami ott történt. Hanem azért, mert a ruandaiak tapasztalataim szerint általában nagyon kedves emberek, így azokat a szörnyűségeket, amik ott történtek, magát a faji alapú népirtást nagyon nehéz volt öszszekapcsolni velük. A legtöbb ember, akivel ott és akkor találkoztam - tuszi vagy hutu -, nagy valószínűséggel részt vett a népirtásban. Ez egyszerűen elképesztő. De természetesen az otthonom problémái érintenek meg a legjobban. Bizonyos dolgokat, amelyek most ott, Dél-Afrikában történnek, elfogadhatatlannak és igen nehezen elviselhetőnek tartok.
MN: A nézőnek önkéntelenül is eszébe jut, hogy nem veszélyesek-e ezek a munkák.
PH: Nem fogok történeteket mesélni, de annyit elmondhatok, hogy - az általános felfogással szemben - a fotózás nem olyan izgalmas munka, annál keményebb és fárasztóbb. Persze próbálom élvezettel csinálni, de munka közben ritkán vet szét a jókedv, és kalandornak sem érzem magam. Van egyfajta protestáns munkaetikám, ennek köszönhetem, hogy sok mindent elég gyorsan értem el. A titok annyi, hogy teljes mértékben a munkámra fókuszálok. Nem szívesen keverem össze az élményeimet a témákkal, amelyeket fotózom. Nem akarom ezt egy olyan sztorivá alakítani, ami rólam szól.
MN: Azért el tudnék képzelni ennél unalmasabb munkát.
PH: Nézzük meg például a Tartós hiba című sorozatot! Adott egy hely, ahol a férfiak tüzet raknak, hogy kinyerjék a fémet a számítógépekből és egyéb elektromos készülékekből. Azok a srácok tényleg ott ülnek nap mint nap, és a technikai hulladékot kövekkel zúzzák össze, óriási a hőség, semmi sem történik, nincs semmiféle inger. Ez visszatükröződik az ott dolgozó embereken is: unottak, mindennapi feladatuk pedig erre a monoton munkavégzésre korlátozódik. Napi tizenkét órákat ücsörögtem köztük, így a legfőbb emlékeim az undor, az unalom és a hőség. Ebből a szempontból a képek hazudnak, mert izgalmasnak tűnnek. Ami igazán érdekes, az egy diktafon, egy fényképezőgép, egy iPad. A nyugati tudomány és technika csúcsai, amelyek főszerepet játszanak az életünkben, abba azonban már nem gondolunk bele, hogy mi történik, amikor ezek a dolgok "meghalnak". Pedig egy nagyon is valóságos helyre kerülnek: az Agbogbloshie piacra, a ghánai Accrában. Ott aztán az alkotóelemeket (réz, LED, higany) újra kinyerik belőlük, méghozzá már a kőkorszakban is használt eszközök segítségével: kővel és tűzzel. Van ebben némi költőiség, nem?
MN: A budapesti kiállítás anyaga a Hágai Fotográfiai Múzeumból érkezett, a Ludwig Múzeum azonban ehhez hozzátett néhány dokumentumfilmet, hogy a közönséget kicsit közelebb vigye a fotókon megjelenő világokhoz. Ön mit gondol erről?
PH: Értem, miért döntött így a kurátor, hiszen ezek a problémák nem igazán ismerősek a magyar közönség számára. Én személy szerint azonban nem szeretem összekeverni a dokumentumfilmeket a művészettel. Ezzel bizonyos tekintetben megszabod a nézőnek, hogyan interpretálja a dolgokat, és ezt kicsit problémásnak találom. Egyébként vicces, hogy az egyik filmet egy nagyon jó barátom csinálta, és én magam is benne vagyok - de ez csupán véletlen egybeesés.
MN: 2011-2012-es sorozatai a családjáról, barátairól, a közvetlen környezetében élőkről szólnak. A jövőben is ezt a tendenciát kívánja folytatni, vagy inkább visszatér "külső" terepre?
PH: Még mindig ezek a projektek foglalnak le, most már körülbelül két éve szinte csak ezeken dolgozom. A sorozatok egyébként sokkal nagyobbak, novemberben lesz is belőlük egy kiállításom. Szeretem kicsit mixelni a munkáimat, nem tudnék egy dolgot csinálni életem végéig. Most még fotózok egy ideig az Otthon című sorozatba, ugyanis ami ebben a pillanatban izgat, az az otthonomban történik: a feleségem ismét terhes.
Pieter Hugo This Must Be The Place - Válogatott munkák 2003-2012 című kiállítása megtekinthető augusztus 11-ig a Ludwig Múzeumban. Fotóiból a magyarnarancs.hu-n közlünk válogatást.
