Képzavar

Becslések szerint az éves műtárgyforgalom 10–30 százaléka hamis képek eladásából jön össze. A hamisítás önmagában nem bűntény, a csalás pedig ritkán bizonyítható.

Wolfgang Beltracchi 35 éven át hamisította többek között Max Ernst, Fernand Léger, André Derain és Heinrich Campendonk képeit. Nemcsak neves gyűjtőket, szakértőket, aukciósházakat, hanem múzeumokat is sikerült megtévesztenie – még Max Ernst özvegye is lelkesedett férje „előkerült” műveiért. A 2011-ben végül hat évre elítélt Beltracchira 60 kép hamisítását sikerült rábizonyítani, de állítása szerint jóval többet készített. A kifinomult hamisítók jól bevált módszerét használta: olyan elveszett festményeket alkotott „újra”, amelyekről tudott a szakirodalom, de nem volt róluk fotódokumentáció. Beltracchi szerint ő csak elvégezte azt, amire a művésznek nem volt lehetősége, és valóban sokan művésznek, romantikus hősnek tartják ma is, aki orránál fogva a vezette a szakmát, és gúnyt űzött a műkincspiacból. Leg­inkább persze a luxusélet motiválta, beleértve például 25 hektáros dél-franciaországi birtokát, ahol a hamisítványok készültek. Minthogy festmények ritkán kerülnek elő a semmiből, ezért Beltracchi kitalált egy gyűjteményt is, a Werner Jägers-kollekciót. Werner valójában a felesége, Helene Beltracchi nagyapja volt, és soha nem volt gyűjteménye, viszont rég halott volt, így fel lehetett használni a személyiségét. Az archív fotókon Jägers özvegye – valójában Helene – szálfaegyenesen ül, decens gyöngysorral a nyakában az épp eladni kívánt hamisítványok előtt.

A festőnek indult, de minden iskolájából kibukó hamisító vásárolt egy-egy jelentéktelen, ám korabeli festményt, és ezek megtisztított vásznára alkotta meg műveit. Korabeli kereteket használt, még a képek hátulját is kidekorálta egy-egy gyűjteményre utaló pecséttel, protokollal. Épp ezekkel bukott le – egy galériásnak gyanús lett egy ilyen cédula, és a tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a címke papírja jóval fiatalabb, mint a ráírt évszám. Volt eset, hogy két különböző festő stílusában készült képéhez ugyanazt a keretet használta fel. Vigyázott arra is, hogy a festékkeverékei a századfordulós recept alapján készüljenek, de egyik beszállítója átverte, olyan festéket adott el neki, ami tartalmazott két százalék titán-dioxidot, amit száz évvel ezelőtt még nem használtak.

Az ügyről Kristian Grüning, a berlini tartományi belügyminisztérium stratégiai stábjának tagja mesélt a budapesti Art Marketen, aki figyelemmel kísérte a nyomozást, majd ebből írta doktori disszertációját. Bár az 50 milliárd eurós éves forgalmat lebonyolító nemzetközi piac hemzseg a hamis műtárgyaktól, főleg festményektől, a hamisítás ritkán derül ki, és még ritkábban születik bírósági ítélet – különösen Magyarországon.

A tévedés lehetősége

Itthon is volt néhány botrány, ám büntetőeljárásról alig van tudomásunk. A Polgár Galéria – pontosabban a Váci Kiállítóterem Kft. – ellen több esetben indultak perek, jogerős ítélet született arról, hogy a Csók István Züzü karácsonyaként eladott kép hamisítvány. 2006-ban közleményben határolódott el a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetsége (MROSZ) az azóta bezárt Belvedere Szalon Galéria és Aukciósház által folytatott árverési gyakorlattól; eszerint „rendkívül jelentős kikiáltási áron a magyar festészet kiemelkedő alkotói­nak tulajdonított hamisítványok szerepelnek”, az aukció előtt le is foglalt a rendőrség néhány képet, de végül visszaadta őket. Az Index a Zelnik István aranymúzeumának shopjában vásárolt ezüstpénzekről derítette ki, hogy rézből voltak. Az azóta bezárt múzeum tulajdonosa úgy magyarázta az esetet, hogy „gyűjtői élményt adok, a tévedés lehetőségével”.

Művészeti akció: hamis képek égetése

Fotó: Kollányi Péter / MTI

A legnagyobb magyar hamisítási ügy Rippl-Rónai-képekhez fűződik. A sajtó 1998-ban arról írt, hogy D. Ferenc kaposvári galériás 27 hamis képpel bukott le. Az lett gyanús, hogy hirtelen túl sok ismeretlen kép került elő a művésztől. Ám hiába találták meg a hamisítót is, vádemelésig nem jutott el az ügy, nem lehetett ugyanis bebizonyítani, hogy a képek készítője tudott arról, hogy eredetiként adják el a képeket, a galériás pedig arról, hogy frissen készültek. D. Ferencet egy másik ügyben idén júliusban nem jogerősen 4 és fél év börtönbüntetésre ítélte a Kaposvári Járásbíróság. A hamis képek között, melyekkel az ítélet szerint vásárlóit több tízmillió forinttal károsította meg, a hamisítók és a közönség kedvencei: Mednyánszky, Gulácsy, Aba-Novák és természetesen Rippl-Rónai képei szerepeltek. De miért lehet olyan könnyen megúszni a hamisítást?

Nem csalás

A műtárgyhamisítást mint büntetőjogi tényállást nem ismeri a hazai, de számos más, például a német büntetőjog sem. Ezért csak a hozzá kapcsolódó bűncselekmények miatt indulhat eljárás, jelesül szerzői jogok megsértése és csalás miatt. Bárki festhet tehát Picasso vagy Munkácsy stílusában, még oda is kanyaríthatja a festő aláírását, vagy akár lemásolhatja egy-egy keresett festő alkotását, legfeljebb a festők szerzői jogait sérti meg. Már amennyiben még nem telt el hetven év a haláluk óta – a legtöbbet hamisított művészek pedig ennél régebben éltek. Még fontosabb, hogy a másolásnak ugyan vannak szakmai alapelvei, de a rendőrség vagy a bíróság nehezen talál fogást azon, aki azt állítja, hogy ez a hobbija, ám nem akart megtéveszteni vele senkit. A lapunk által megkérdezett szakemberek nem tudtak mondani olyan hamisítót, akit elítéltek volna az elmúlt évtizedekben idehaza. A hamis képet elsózó nepper és az „alkotó” az esetek elenyésző százalékában egy és ugyanaz a személy. Legtöbbször a kereskedő bukik le, a hamisító a háttérben marad. Nem is véletlenül, hiszen az eladónak nem érdeke, hogy feldobja, sőt azon dolgozik, hogy a festmény visszakereshetőségét lehetetlenné tegye. A hamis képekkel üzletelők leggyakoribb és legsikeresebb védekezése az, hogy nem tudtak róla, hogy a kép nem eredeti – ismeretlentől vásárolták a piacon vagy az interneten, jóhiszeműen, örökölték, esetleg a padláson, a lomok között találták. Így aztán a megtévesztési célzat, tehát a csalás tény­állása is ritkán bizonyítható – mondják rendőrségi forrásaink.

Miután műkincshamisítás miatt nem indul eljárás, Kármán Gabriella, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület műtárgyhamisítás elleni munkacsoportjának vezetője, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója a 2000 és 2012 közötti csalási ügyeket vizsgálva igyekezett képet alkotni a hazai joggyakorlatról. A hatóságok látókörébe került 150, kulturális javakat érintő csalás közül csupán 36 ügy­ben történt hamis kulturális javakkal visszaélés. Ezek többségét magánszemélyek követték el. Itt a legnehezebb a bizonyítás, ők gyakran azzal érvelnek, hogy szakértelem híján nem tudták, mit adnak el, más esetekben szakértő véleményére hivatkoztak. Az esetek mintegy harmadában galériák érintettek, védekezésük hasonló. A jogszabály szerint ma is legalább becsüstanfolyamot kell elvégeznie annak, aki kulturális javakat, tehát régiséget vagy műtárgyat árusít, de ez egy használtcikk-kereskedő esetében nem mindig számonkérhető. Nehézséget jelent az is, hogy senki nem mondja meg egzaktan, hol kezdődik a műtárgy, hogy meddig használt cikk egy kávédaráló, és mikortól régiség.

Hogyan védekezzünk?

A Hamisítás Elleni Nemzeti Testület most jogszabály-módosítást készít elő a műkereskedelmi tevékenység szabályozása érdekében. A munkacsoport szerint az volna a legjobb, ha értékhatárhoz kötnénk azon kulturális javak körét, amit már csak megfelelő végzettséggel és előírt dokumentá­ciós kötelezettséget teljesítve lehet árusítani. Így például nyilvántartást kellene vezetni a kereskedőknek a 300 ezer forint felett kínált tárgyakról, ami tartalmazza a beadó nevét és elérhetőségét is. Üzletet vagy legalább bemutatóhelyet kellene működtetniük, ami az interneten vagy a piacon áruló, illetve a házaló csalók dolgát nehezítené meg. Magánszemélyek között is fontos lenne írásbeli szerződésbe foglalni az ügyletet, ahol pontosan meg kellene határozni az adásvétel tárgyát. Kármán Gabriellától megtudtuk, sok esetben arra hivatkoznak a hamis képet eladók, hogy ők nem eredetiként adták el. További garanciaként szerepel a műkereskedelmi szabályozási javaslatban, hogy 900 ezer forint felett szakértői véleménnyel kellene szavatolni a műtárgy eredetiségét.

De ki tekinthető szakértőnek? Elvben bárki adhat szakértői véleményt, ezért alaposan meg kell nézni, ki írta alá. Régen egyszerű volt a helyzet, a múzeumban megmondták a tutit. A Szépművészeti Múzeumban – épp a nagyszámú hamisítvány miatt – már a 30-as évektől működött a bírálat intézménye, létrejöttétől, 1957-től a Nemzeti Galériában is – mondja Bellák Gábor, az azóta a Nemzeti Galériával összevont intézmény főmuzeológusa, aki maga is évtizedekig részt vett a munkában. A 80-as évek végén, amikor megszületőben volt a műkincs­piac, adatszolgáltatásra keresztelték át a tevékenységet. Már nem vindikálták maguknak azt a jogot, és nem kívánták viselni azt a felelősséget, hogy feketén-fehéren, a döntés minden jogi következményével kimondják egy-egy műről, hogy eredeti vagy hamis. Bellák elmondása szerint így is gyakoriak voltak a vádaskodások, még életveszélyes fenyegetést is kaptak, amikor valakinek az előző napon több millióért megvásárolt festményéről kimondták a lesújtó véleményt. A kétezres évekre meg is szűnt mindkét intézményben a szolgáltatás, ami nem is baj, mondja Bellák, hiszen a piac az­óta megerősödött.

Érdemes a nyilvános jegyzékben szereplő igazságügyi szakértőktől szakvéleményt kérni, és tanácsos megtudni azt is, hogy rendelkezik-e felelősségbiztosítással a szakértő, tehát egy tévedés esetén anyagi felelősséget tud-e vállalni a döntésért – tanácsolja Einspach Gábor, a Magyar Műkereskedők és Galériák Országos Szövetségének elnöke. De lehet nevesebb galériákhoz fordulni, itt is számos igazságügyi szakértő dolgozik. Kieselbach Tamás néhány éve megalapította az Első Magyar Festményszakértő Irodát is, amely ingyenesen ad szóbeli tájékoztatást, 50–100 ezer forintért írásbeli véleményt. Az árak a nyugatiakhoz képest mérsékeltek – a galé­riák nem a néhány tízezer forintos szakértői díjakért látják el ezt a feladatot, hanem azért is, hogy az újonnan feltűnő műtárgyakat ők lássák először. Ezt sokan a szemükre is vetik, de Bellák szerint nincs ebben kivetnivaló: „sokat dolgoztak azért a vezető galériák, hogy ezt a tekintélyt kivívják maguknak”. A legjobb persze tekintélyes galériától vásárolni, olyantól, amely felelősséget vállal az általa eladott műtárgy eredetiségéért.

A fele sem igaz

Az bizonyos, hogy az egy évtized alatt ismertté vált néhány tucat hamisítási ügy csak a jéghegy csúcsa. A Hamisítás Elleni Nemzeti Testület szerint a magyar piacon forgó évi 50–150 ezer műtárgynak 10–30 százaléka lehet hamis. De nincs ez máshogy máshol sem: Yann Walther, a genfi Fine Arts Expert Institute igazgatója szerint a nemzetközi műkereskedelemben felbukkanó tárgyak több mint 50 százaléka hamis, vagy legalábbis téves attribúciójú. Ezeket a számokat sokan vitatják, de abban konszenzus van, hogy zömük a piacokon, interneten, névtelen régiségboltokban vagy a házaló ügynökök portfóliójában található, alacsony árkategóriában, így tehát az éves 15 milliárdos magyar műkincsforgalomnak valószínűleg kis részét jelentik a hamis műtárgyak. Ezekből az ügyekből csak ritkán születik feljelentés.

Az Art Market beszélgetésén Vukán Béla rendőr alezredes, a Nemzeti Nyomozó Iroda műkincsvédelmi alosztályának vezetője és Kristian Grüning a kevés feljelentésre panaszkodott. Kieselbach Tamás szerint azért, mert a tisztességes galériák nem bűnügyi hatóságok, a céljuk, hogy náluk ne kerüljenek a falra hamisítványok. „Azt is nehéz kimondani egy festményre, amire a család esetleg évtizedekig eredetiként, értékként tekintett, hogy hamis – de feljelenteni, csalással vádolni valakit, aki jóhiszeműen behoz egy képet, teljesen lehetetlen volna” – mondja. Ráadásul a galériás csak véleményt mond, nem ítéletet. Értelme sincs feljelenteni senkit, aki hamis festményeket akar ránk sózni, ugyanis – mint láttuk – nehéz volna rábizonyítani a rosszhiszeműséget, másrészt pedig a hamis képet birtokolni nem bűn. Az is probléma, hogy az eljárás után a nyilvánvaló hamisítványokat nem semmisíti meg a rendőrség, hanem visszaadja őket a jóhiszemű vagy annak vélelmezett tulajdonosnak. Egy kortárs festő például meglátta művének másolatát egy galériában, de hiába tett feljelentést és derült ki a hamisítás ténye, nem tudta elérni, hogy semmisítsék meg. Így aztán – hasonlóan a galériások által visszautasított töméntelen képhez – ezek is folytathatják útjukat a szürke zónában. A galériások ezért létrehoztak egy belső használatú adatbázist, ahol közzéteszik az általuk kiszűrt hamisítványokat, ezzel is nehezítve azok körforgását.

Hogy mennyire bonyolult, már-már filozófiai kérdéseket vet fel a hamisítás, azt egy folyamatban lévő német eset mutatja meg, amiről a legfrissebb Műértőben olvashatunk. Egyre magasabb árakon kelnek el egy Karl Waldmann nevű, 1958-ig alkotó kelet-német avantgárd művész munkái, akit csak a rendszerváltás után fedeztek fel. A zömmel fotókollázsokat tartalmazó anyag Pascal Polar, a neves brüsszeli műkereskedő birtokába került, aki azóta Kölnben, Párizsban és Brüsszelben rangos nemzetközi vásárokon mutatta be felfedezettjét. Sőt, ma már létezik egy Karl Waldmann Múzeum is, igaz, csak a világhálón. Waldmann nevét a saját korában senki sem ismerte, nem volt kiállítása, személyére nem emlékezett senki, a szakirodalomban nem szerepel. Egy névtelenségbe burkolózó galerisra nemrég feljelentést tett, miszerint a festő nem is létezett, története épp olyan kitaláció, mint a Jägers-gyűjteményé. De vajon hamisítást követ el az, aki egy nem létező művész nevében alkot? Vagy reklámkampányról lehet szó? Netán kortárs képzőművészeti akcióról?

Módszerek

Gyakori hamisítási technika, amikor egy-egy jelentéktelenebb festő képén csak a szignó változik meg. Ilyenkor nem kell bajlódni a vászon, a festék, a keret eredetiségével, pontosabban mesterséges öregítésével, de az aláírás eltávolítását általában nem sikerül nyom nélkül megoldani. Ilyen lehetett 2005-ben a Forró Tamás Belvedere Galériájában Ferenczy Károly műveként 3,8 millió forintért kínált festmény, amivel csak az volt a baj, hogy egy évvel korábban még Áldor János szignójával kínálták máshol 80 ezer forintért. Vagy legalábbis egy hozzá megszólalásig hasonló képet. Sokkal nehezebb a dolguk a szakembereknek, amikor két festő között stílusbeli hasonlóság áll fenn, például a mester-tanítványi viszony miatt: „Így lesz Fáy Dezső képéből Gulácsy-mű, Pohárnokból Berény, Katona Nándorból és Szepesi Kuszkából Mednyánszky, s így tűnt el a kevesek által ismert László László életműve, hogy gazdagítsa az amúgy sem tömörségéről nevezetes Scheiber-oeuvre-t” – írja Molnos Péter egy hamisítási technikákat bemutató tanulmányában. A leleplezést nehezíti, hogy ilyen átalakítások a meghamisított művész saját korában is előfordultak. Nehéz kiszűrni a korabeli hamisítványokat, de a tanulási vagy eladási – és nem megtévesztési – céllal készített másolatokat is. Bár utóbbiakon ott van a másoló neve, és szabály szerint a mérete is eltér, a szignó könnyedén eltávolítható.