Képzeljük el: egy marslakó szerencsésen landol az egykori Hamburgi Pályaudvar (most a kortárs mûvészet kiállítóhelye) kertjében. Kicsinosítja magát, vesz 9 euróért egy belépõjegyet, majd megnézi a legújabb kiállítást, Friedrich Christian Flick modern gyûjteményének darabjait. Mivel mogorva természetû, nem elegyedik szóba senkivel, csakis a mûtárgyakra összpontosít. A mûélvezet után visszaszáll a repülõ csészealjba, hogy otthon beszámoljon a látottakról.
Roncs-art
A 18 tematikai egységre osztott kiállítás a teremtésmítosszal kezdõdik; a központi csarnokban Duane Hanson, Paul McCarthy, Francis Picabia, Richard Prince, Charles Ray és Jason Rhoades munkái láthatók.
Elõször egy óriási és pusztulóban levõ építési terület tárul elénk. Káosz, szanaszét heverõ elhasznált, eldobott, elromlott, kibelezett, felborult, megrongált, elrohadt - valahai használati - tárgyak. Néhány lépéssel tovább Paul McCarthy almafejû emberpárja. Az óriási almafejek alatt nyiszlett test, de a fejhez méltó genitáliák. Szükség is van mindezekre, a szomszédságukban álló óriási barakkban folyik a Saloon Theater mûsora. Az érzékeket összezavaró, ferde falú és labirintusszerû faépítmény videovásznairól nõi fenekek (kefélést mímelve) ringatóznak a sötétbe bemerészkedõk felé (a bejáratnál figyelmeztetõ tábla: a látottak sérthetik erkölcsi érzékünket). A terem sarkában Duane Hanson szerencsétlenül járt, életnagyságú motorosa: vér, roncs, halál.
A jobb oldali falon a kiállítás kisszámú képeinek egyike: gyönyörû testû mezítelen lány néz ránk (Picabia); mögötte, a következõ csarnokrészben Bruce Nauman kétfázisú neoninstallációja: katonák, masírozó lábukkal egy ritmusban a péniszük is a magasba lendülÉ
A teljes gyûjtemény 140 mûvész körülbelül 2500 mûvét tartalmazza. A kortárs mûvészeti múzeum, mely e kiállítás alkalmából elõször - egy erre az eseményre épített híd segítségével - falai közül kilépve birtokba veszi a szomszédos s korábban raktárként használt Rieck-csarnokot is, a gyûjtõtõl hét évre kapta kölcsönbe a mûveket, hogy késõbb majd több kiállításra osztva tárja õket a látogatók elé. Az elsõ menetben 13 000 négyzetméteren 400 alkotás mesél rólunk, az emberi lényrõl.
A szerencsétlen marsbeliek sohasem fogják megtudni, hogy küldöttük slampos munkát végzett: a Flick-kiállítás jelentõsége messze nem csupán a kiállított darabok minõségében vagy értékében keresendõ. A mûvészeti esemény az utóbbi idõk egyik leghevesebb közéleti vitáját robbantotta ki arról, hogy szolgálhatja-e a mûvészet a pénz, illetve a lelkiismeret - tisztára - mosását; hogy létezik-e elõtörténet nélküli mûalkotás; szétválasztható-e a mûvészet és a történelem szférája; terheli-e a mûvét eladó mûvészt felelõsség azért, hogy kitõl is fogad el pénzt, s terheli-e felelõsség a mûveket kiállító intézményt azért, hogy milyen forrásokból származó pénzen vásárolt mûveknek ad otthont - elöl-járóban csak néhány lényegesebb kérdést említve.
Elõtörténet
A mûgyûjtõ Friedrich Christian Flick családjának számunkra érdekes története az ördögi ügyességû Flick nagypapával kezdõdik, aki a 20-as évek inflációját kihasználva mindaddig vásárolta és adta el a részvényeket, mígnem egyszer csak gazdag lett. Késõbb, a weimari köztársaság idején a biztonság kedvéért több pártnak is juttatott pénzadományokat, s 1933 februárjában Göring ígéretét hallva, mely szerint a márciusi választások a közel-, de remélhetõleg a távoli jövõben is az utolsók lesznek, 200 000 birodalmi márkával adózott az "ügynek". Az összeget személyesen Himmler vette át, akinek késõbb is, "Himmler baráti körének" tagjaként, rendszeresen juttatott pénzeket. Nem is csoda, hogy a háborús fegyverkezés elsõ szállítói között lehetett, s az úgynevezett árjásított vagyon hasznosításával, valamint hadifoglyok és a koncentrációs táborokból kölcsönzött - nagy számban magyar - kényszermunkások segítségével végül a hitleri idõk legnagyobb ipari birodalmát sikerült kiépítenie.
1945 után Friedrich Flick több háborús bûnössel együtt bíróság elé került, de megint csak szerencséje volt: a hidegháborús idõszakban az amerikai kormánynak nem állt érdekében a német gazdasági elit elleni kemény fellépés. A per során a védõügyvédek "külföldi munkásokról", "munkavégzésrõl" beszéltek, a "kényszermunka" vagy "rabszolgamunka" kifejezéseket illedelmesen kerülték. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy Flick háborús termelésre berendezett üzemeinek fellendítése csakis a kényszermunkások eleddig ismeretlenül olcsó igénybevételével volt lehet-séges. 1944 áprilisában a 120 000 foglalkoztatott közül legalább 50 000 kényszermunkás vagy koncentrációs táborokban fogva tartott személy volt.
1947 decemberében Friedrich Flicket 7 év fogságra ítélték, de alig 3 évvel késõbb már szabad emberként hagyhatta el a börtönt. Flick élete végéig ártatlanul elítélt áldozatnak tartotta magát, s ügyvédei a legváltozatosabb trükkökkel bújtak ki a kötelezettség alól, hogy a cég kárpótlást fizessen a volt kényszermunkásoknak.
Flick nagypapa 1972-ben, 89 évesen bekövetkezett halála pillanatában 330 üzemet s napi 400 000 DM nyereséget tudott a magáé-nak. Hosszú életére visszatekintve büszkén mondhatta el, hogy a XX. század valamennyi katasztrófája csakis nyereséget termelt számára.
A család az elkövetkezõ években is sokat hallatott magáról: a sajtó újabb részvényspekulációkról, pártoknak juttatott illegális adományokról, adóügyeskedésekrõl, a családtagok közötti ádáz perekrõl és viszályokról írt.
A gyûjtõ unoka
Friedrich Christian Flick, az unoka 1996-ban - megelégelve a tékozló nagyvilági életet - milliós örökségével nekilátott a világ egyik legnagyobb mûgyûjteményének összevásárlásához, melynek segítségével a Flick család nevét szerette volna, tartós hatást remélve, fényesre polírozni. Jóvátétel fizeté-sérõl azonban - bár a nagyapját máig is bûnösnek mondja és elítéli - õ sem akart hallani. Hajthatatlanságát többek között azzal indokolta, hogy a család által az évek során eladott Flick-cégek új tulajdonosai már eleget tettek az ez irányú kötelezettségeknek.
A gyarapodó gyûjtemény méltó bemutatásához múzeum is kell, s Flick ezt Zürichben szerette volna felépíteni. A tervet azonban Günter Grass, Siegfried Lenz, Margarethe von Trotta, Konrád György, Volker Schlöndorff (csupán kivonat a neveket felsoroló listából), a városi vezetés, valamint a helyi közvélemény heves tiltakozása már a kezdeti szakaszban meghiúsította.
Menteni a menthetõt: közvetlenül a zürichi tervek bukása után hozta létre Flick - állítólag a PR-ügynöksége tanácsára - Potsdamban azt az alapítványt, mely az idegengyûlölet és a rasszizmus ellen küzdve többek között szélsõjobb-oldali fiatalok reszocializációját igyekszik elõsegíteni.
Berlin szerencsére nem volt olyan finnyás, mint Zürich. A német kancellár, a berlini kormányzó polgármester, a kulturális államminiszter és a politikai élet számos személyisége támogatta a projektet. Néhány zavaró hang vegyült csak a kiállítást ünneplõ hangok közé. Friedrich Christian Flick húga - aki egyébként másik testvérével együtt korábban már befizetett a kárpót-lási alapba - a kiállítás elhalasztását javasolta mindaddig, amíg a család történetének megnyugtató feldolgozása le nem zárul. A sajtó kifogásolta, hogy a kiállítás a szponzorálások mellett is rengetegbe kerülne a városnak; hogy Friedrich Christian Flick szokatlanul kedvezõ körülményeket kapott gyûjteményének bemutatásához, és ez a kiállítás következtében csakis növelni fogja az értékét; s hogy a család történetét és a mûalkotások vásárlására fordított pénz eredetét firtató kezdeményezések, mint például párhuzamos történeti kiállítások, nem kaptak elegendõ támogatást.
Blutgeld
A leghatározottabb kritikát Salomon Korn, a Zsidók Központi Tanácsának alelnöke gyakorolta. Tudatosan, remélve, hogy ezzel vitát vált ki, egy interjúban a "Blutgeld" vagyis vérdíj, "véres pénz" kifejezést használta a gyûjteménnyel kapcsolatban. A heves reakció minden várakozását felülmúlta, s ennek, meglátása szerint, az volt az oka, hogy a németek még mindig ingerülten reagálnak, ha a múltból, akár célzás formájában is, de felmerül az árjásítás emléke. Nincs olyan gyár Németországban - mondotta -, amely ne került volna valamilyen formában érintkezésbe zsidóktól elvett vagyonnal, s számtalan német család történetében is mindmáig rejlenek "kellemetlen emlékek". Flick kiállíthatja persze az általa vásárolt mûtárgyakat, ez az õ dolga. De hogy közpénzbõl emeljenek mindehhez színpadotÉ
A kérdés tehát: menni és megnézni a kiállítást, vagy inkább nem menni?
Menni, mert a mûalkotások önmagukért beszélnek? Mert sem õket, sem a mûvészeket nem szabad a Flick család bûneiért távolmaradásunkkal büntetni?
Mert az elõtörténet ismerete megvéd attól, hogy naivan bûn-részesekké legyünk, s különben is, mit tehetnek az unokák az elõdök bûneinek bocsánatáért, különösen ennyi év után?
Vagy talán mégsem menni?
Talán jobb is, hogy a marsi mûvészettörténész kizárólag a mû-alkotásokat nézte meg. Ebbõl az egész kusza történetbõl egy szót sem hittek volna el neki.
Fehéri György
(Berlin)
