Csernus tehát 1964-ben végérvényesen Párizsban maradt, és kezdetben grafikai munkákból tartotta fönn magát (második Munkácsy-díját is grafikai tevékenységéért kapta, miközben négy évig nem engedték kiállítani). Miután újra festeni kezdett, kialakult a műkereskedelmi kapcsolata is a Claude Bernard Galériával. Itt állította ki azt a női aktot, amelynek narancsos fénye Rembrandt távoli asszonyainak ernyedő bőrét idézi, és amelynek a csíkszeredai születésű párizsi ügyvéd, Hubertus V. Sulkowski baráti és gyűjtői támogatását köszönhette az utolsó időkig. Sulkowski a gyakorlati életben nyújtott támogatása mellett kitartóan vásárolt is Csernustól; a nyolcvanas, kilencvenes években mintegy negyven olajfestményt. A Kogart mostani kiállításán a legtöbb mű először látható Magyarországon, és a korai évek közgyűjteményben lévő darabjait legalább virtuálisan ki lehet egészíteni az életmű organikus folytatásával, valamint egy-két hetvenes évekbeli, hiperrealizmusból leváló művel. Ebben a két évtizedben Csernust Caravaggio és Hogarth dinamikus csoportképeivel hozzák összefüggésbe (a festő-barát Lajta Gábor empatikus értelmezőnek bizonyult), de voltaképp nehéz meghúzni a határt, ahol az egyik, illetve a másik korszak elkezdődött. Ahogy Lajta idézi Csernust, unta már a redőket festeni, az átlósan zuhanó testek meztelensége az előtérben nagyobb festői élvezet és nagyobb kihívás. De Csernus nemcsak világító meztelenséget festett, hanem túlvilági álmodozót, romlottat, bűnöst és öntudatlant, vágyódót és fegyelmezettet. Ahogy a fölhúzott térdű akt alá odakeni azt a kemény kék foltot, Degas se csinálná jobban.
Csernus bravúrja az is, hogy a bibliai témájú képekből ki tudja iktatni a miszticizmus vallási elemét, és pogány kortársi misztikával tölti föl őket. Caravaggio megtette az első lépést a szakrálistól való eltávolodásban, Csernus a posztmodern vallástalanságába fordította, de neki magának személyesen volt szüksége a spirituálisra. Ezt úgy oldotta meg, hogy egyszerre tartott distanciát a mitikus idézettől és saját korának vizuális alakjától. Ebben van Csernus lenyűgöző ügyessége, ami még annak az elvetemült ábrázatú hattyúnak a képén is látszik. A csendéleteken emberi alak sem kell a tudat történeti-jelenkori kettősségének benyomásához; a kiterült nyulak, fölhasított dinnyék, olvadó szalonnatáblák képtárak ismerős látogatói emlékei volnának, ha nem volna a gőzük, párájuk, nedvük olyan áthatóan jelenkori.
A kiállítás függelékét, a Csernus Tibor-emlékszobát a Kogart kurátorai Sylvester Katalin és Hubertus Sulkowski segítségével a főépület közelében rendezték be. A festő párizsi műterméből, amely a Bateau Lavoirban volt, hol máshol, elég tárgy került Budapestre az illúzió megteremtéséhez: a háromüléses zöld bőrkanapé, a közelében Bernáth Aurél fényképével, a saját maga által szerkesztett repülőgép- és tengeralattjáró-modellek, a lemezgyűjtemény és a dohányzóasztal. A könyvespolcon néhány könyv az ember megismeréséhez, meglepetés nélkül Caravaggio-, Bernáth-, Pinczehelyi-kötetekkel. A festőállvány mellett gyönyörű rendben, túlzottan szép rendben a por- és tubusfestékek, hígítók, ecsetek, rajta pedig a két utolsó befejezetlen mű, amelyek Poe A holló című verséhez készültek volna. Még a terpentin szaga is érezhető, igaz, a füstöt nem lehetett rekonstruálni.
Kogart, megtekinthető december 31-ig.
