Anagy fehér bálna 1985-ben halt meg Hollywoodban, magányosan. Indulásakor a moziipar és Amerika dédelgetett fenegyereke volt. Színész, rendező, díszlettervező, a kinematográfikus nyelv megszállott újítója, gegmen és amit akartok.

Egy dramaturg jegyzetei - 4.

Anagy fehér bálna 1985-ben halt meg Hollywoodban, magányosan. Indulásakor a moziipar és Amerika dédelgetett fenegyereke volt. Színész, rendező, díszlettervező, a kinematográfikus nyelv megszállott újítója, gegmen és amit akartok.

Nem tudták bedarálni,

ezért előbb ellehetetlenítették, azután kiutálták. Harminc évig bolyongott több földrészen, kamerákkal, vágóasztalokkal fölfegyverkezve. Ahogyan írókra mondjuk: grafomán, úgy volt ő a filmezés megszállottja. "riási hagyatéka ma is feldolgozatlan. A nyolcvanas években engesztelésül adtak neki egy "életmű-Oscar"-t, s hogy gondosan bebalzsamozzák: minden idők tíz legjobb filmje közé beválogatták az Aranypolgárt. O. W. ebbéli szerepeit grandszenyőri módon eljátszván utolsó leheletéig harcolt, hogy a neki kedves filmet "végbe vigye".

Epizód: közönségtalálkozó. Színhely: egyetemi auditórium maximum, érdeklődő, inkább ellenséges yuppie diákokkal zsúfolva. Faggatják: miért hagyott félbe annyi opust? Miért tagadta a sztenderd amerikai értékeket? Miért hagyta el az országot? Orson Welles (felvillanyozva) filmmakernek vallja magát, egyszersmind bátor amerikainak, bátor férfinak, amilyenekre mindig szükség volt, van. (Kis időre megáll a levegő, aztán taps.) Aztán még hozzáteszi, shakespeare-i gesztussal: önöknek van szükségük több bátorságra! (Valamivel gyérebb taps...)

Közbevetőleg: a jelenség ismerős. Nálunk is csesztetnek rendezőket különféle irányokból, ideológiai megfontolásoktól, érdekeltségektől hajtva.

Aszongyák, légy elkötelezett

bíráló, politikus, társadalommodellező, nemzeti érzületű, jövőbe mutató, táltoshívő, népszerű, exportképes, hollywoodi irányultságú. De vigyázat, nehogy úgy járjunk velük, mint Alan Parkerrel, aki az Evita mérsékeltebb hozamáért a magyar statisztériát kárhoztatta, Madonna vagy az avasvaj-szagú sztori helyett.

Profizmusügyben magasan kvalifikált, világhírű operatőreink (az Illés Papi-iskola virtuózai), mióta haza-haza látogatnak, szintúgy hallatják szavukat. Jogosan.

De nem beszélnek az Orson Welles-szindrómáról. Arról, hogy az amerikai masinéria a hatvanas évek óta töretlenül tökéletesedik, mondhatni, teljesítményjátékká fejlődik vagy torzul tovább. Fejleménye, hogy immár személytelenül darálja be a jövevényeket, a szuverén filmalkotókat. Így kallódott el B vagy C kategóriás zugtermékekben Andrej Koncsalovszkij. Öccse, Nyikita Mihalkov mostanában prostituálódik. Persze mindenki másképp csinálja. Bernardo Bertolucci mitologizál, Wim Wenders mondén és kacér. Hétszentség, hogy mire ebben a globális világban provinciális cikkecském megjelenik, a távol-keleti fiatal géniuszokat is benyalják etno-ízesítés céljából.

Csőlátásilag nézvést: itt volna még a Filmközpont Rt. ügye. Miszerint felülről, kormányzatilag döntve teremtsenek nemzeti filmgyártást. Kis országban, szűköske piacon. Mintha nem ismernénk a dán, a finn, a svájci, a holland, a lengyel példákat: mindenütt televíziók és bátor filmesek koprodukcióján, tisztes és kitartó közös érdekeltségükön alapul a rentábilis, megújulni képes nemzeti filmművészet.

O. W. (kortársunk + előőrsünk) soha, egyetlen percre sem fogadta el, hogy ő szindróma volna.

Mindent bevállalt:

filmszerepeket, szinkront, riportozást, szórakoztató szkeccseket, low budgetet, hogy a keresményeiből saját "rögeszmés" alkotásait finanszírozza. Jenkiként persze a méretek rabja is volt. Vonzotta Franz Kafka, megcsinálta (a "Vége" feliratig) a Pert amerikanizált modorban, keményen és nagyvonalúan. Vonzotta Shakespeare: mozgóképre teatralizálta a Macbethet, az Othellót, felejthetetlenül a Falstaffot. A nagyság és a kárhozat titkait kutatta, mert hitt az úgymond végső értékekben, s olyan mozgóképi megoldásokon nyűglődött, amelyeket utódai (kortársai) simán váltottak aprópénzre.

Gyűlölte a relikviákat, különböző országokban álló elhagyatott házai mégis roskadásig vannak tömve kacatokkal, filmdobozokkal, forgatókönyvekkel, díszlet- és jelmeztervekkel. Freudi elfelejtéssel védekezett ellenük valami újabb ötlet, geg, látomás miatt.

Öndoku-felvételsorozat: félközeli fix kamerával. Hangminőség: O. K. Az anyag: Ahab kapitány végső monológja a Mobi Dickből. Kit átkozhatna még a pusztulásért? A háborgó óceánt fehér bálnájával? Az Ahab nevű őrültet bosszúszomjával? A sorsot? Welles hirtelen félbeszakítja a felvételt, valami nem stimmel, lenyúl a kézicsapóért, bemondja az új csapószámot, újrakezdi valamivel fojtottabban. Végigmondja. Kitartja a jelenetvéget. Ennyi. Próbafelvétel vagy csupán egy edzésnap?

Virtuális mozimban elképzelni vélem azt az Orson Welles-folytatásost, ami egész életművét - töredékeivel, terveivel, hiátusaival, forgatókönyveivel bátran dokumentálva - előcsalogatná. És amit nem szakítanának meg reklámokkal.

Dániel Ferenc