Interjú

Kitömött és alszik

Gerhes Gábor képzőművész

Képzőművészet

Legújabb, Atlas című kiállítása kapcsán az elveszett bizonyosságról, léptékekről, preparátumokról és a kozmoszról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az Atlas első változatát a Velencei Képzőművészeti Biennálé magyar pavilonjának 2018-as pályázatára adtátok be Mucsi Emesével, aki Róka Enikővel együtt a jelenlegi kiállítás kurátora is. Azóta eltelt pár év, de gondolom, a kiindulópont – egy egyszerre fiktív és valós kataszter, egy atlasz összeállítása – nem változott. Miért jutott ez egyáltalán az eszedbe?

Gerhes Gábor: Akkoriban kerültek előtérbe az olyan fogalmak, mint a fake news, a post-truth, vagy Trump kapcsán a hazugság „alternatív valósággá” történő eufemizálása. Az érdekelt, hogy az a folyamatosan bővülő tudás, amiben hiszünk és amibe berendezkedtünk, az pontosan miként épül fel. Egész kevés ismeretünk származik közvetlen tapasztalatból, elhisszük, amiket a különféle médiumok, tudáshalmazok, könyvek, iskolák közvetítenek. Amiatt, hogy közvetett tudásokat hiszünk sajátunknak, továbbá, hogy az internet révén az ismeretek megszerzésének lehetősége szinte korlátlanná vált, nagyon könnyen belecsúszunk, hogy nem tudjuk elkülöníteni, honnan kezdődik és hol fejeződik be a valóság. Amihez most hozzájutunk, az nem lineáris, hanem szétfutó: azt veszed észre, hogy amire két napja vagy öt perccel előbb rákerestél, már rég nem érdekel. A diszciplínák határai elolvadtak, és amőbaszerűen összefolynak. Persze, legyen demokratizált a tudáshoz jutás, és mindenki találja meg a sajátját, de emiatt ugyanakkor hirtelen bárki önjelölt virológus, hírszolgáltató vagy influenszer lehet. Olybá tűnik, hogy a tudományos bizonyítékok egzaktságába vetett hitt napjainkra ismét az alkímia irányába tart. Jelenünk releváns kérdése, hogy pontosan mi is az, hogy tudás? Az atlaszok eredetileg képes enciklopédiák voltak, azért készültek, hogy az univerzalitás teljességére törekvően vizualizálják az ismereteket. És mivel az én esetemben nem tudománytörténeti kalandról, hanem egy képzőművészeti projektről van szó, megengedhetek magamnak furcsa, szabadon értelmezett, ingoványos területekre merészkedő kalandozásokat is.

MN: A 368 oldalas atlaszod 12+1 könyvből/fejezetből, közel 400 képből áll. A legkésőbb összeállított 13. könyv valójában a nulladik, és konkrétan a térben kiállított robusztus épületre utal, amely megidézi a tudásközpontokat, a könyvtárakat és a múzeumokat, de mást is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.