Bozó 1992-ben született Pécsett, képzőművészeti középiskolába járt, de akkoriban – saját interjúi tanúsága szerint – a breakdance érdekelte. Húszévesen hagyta el az országot, ahogy a többi félmillió magyar fiatal, aki úgy érezte, itthon nem sok lehetősége van. Először Olaszországban gyűjtött össze némi tartalékot utcai táncolással, majd Londonba ment a haverok után. (Nem ez az egyetlen népmesei fordulat a történetben, lesz még több is.)
Kezdetben vendéglátózott – amíg nem beszélte a nyelvet, takarított, szendvicseket készített, aztán ahogy egyre jobban kommunikált, úgy kezdett pultozni, pincérkedni. Közben visszatért a rajzoláshoz, festéshez, megismerkedett a szintén kint élő Nemes Mártonnal (2024-ben ő képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén), s rajta keresztül fiatal angol festőkkel (mint például Oli Epp). Új barátai megmutatták, hol vannak a „helyi Jurányi Házak”.
Londonban találta meg művészi hangját, mondják, de valójában a gyerekkori rajzait folytatta. Nagymamája portrékat készítő hobbifestő volt, a rajzfüzetét Bozó sűrűn forgatta, miközben maga is folyamatosan rajzolt, vázlatolt cetlikre, papírlapokra, a londoni étteremben használt rendelési füzetecskékbe. Ezekből a „jegyzetekből” lettek később a festmények, zoomorf, antropomorf figurákkal, élénk színekben, egyszerre naiv és provokatív stílusban, amelyek ma már, a hatalmas vásznakon még markánsabban jelennek meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
