"Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) múzeum közege jó hatással volt a betegekre, hiszen más miliőbe, elemelkedettebb lelkiállapotba kerültek, az itt tapasztaltak hatására könnyebben nyitottak az alkotás, azon keresztül a társadalom felé" - emlékszik vissza Plesznivy Edit művészettörténész, aki az OPNI 2007-es bezárásáig vezette az akkor már szinte kizárólag képzőművészeti alkotásokra fókuszáló létesítményt.
Lassan száz éve, hogy két lelkes elmeorvos, Epstein László és Selig Árpád gyűjteni kezdte az ápoltak műveit "diagnosztikai alapon", illetve az "esztétikai élmény miatt". A kezdetben inkább lelkes hobbinak tekinthető gyűjtögetés 1925-től fordult komolyabbra, amikor Seliget kinevezték a mai Nyírő Gyula Kórház helyén álló Angyalföldi Tébolyda igazgatójává, ő pedig - egy kollégája visszaemlékezése szerint - "főként a művészi értéket tartotta szem előtt, miáltal önkéntelenül a hypermodern expresszionista irányzatokat képviselte az elmebetegek alkotásaival". A Selig-gyűjtemény - már nemcsak afféle tárlatként - 1931-ben nyílt meg a közönség előtt még Angyalföldön, mivel Selig utódja, Zsakó István ennél sokoldalúbb gyűjtési koncepciót tartott szem előtt: nemcsak képzőművészeti alkotásokban gondolkodott, hanem "olyan elmeügyi archívum létrehozását határozta el, amely reprezentálja a psychiatria minden ágát, és a psychiatriaval határos területeket". A nagyszabású terv az Elmeügyi Múzeumban öltött testet, amit Zsakó - miután 1936-ban kinevezték a lipótmezei elmegyógyintézet igazgató főorvosának - átköltöztetett Budára. A múzeum a kezeltek munkái mellett az anatómiai szemléltető eszközöket, illetve az orvosi kutatások dokumentációs és fényképes anyagát gyűjtötte, Zsakóék azonban nemcsak az utókorra gondoltak: a nyilvános kiállítás célja épp az volt, hogy csökkenjenek a betegekkel szembeni előítéletek.
A gyűjtemény a második világháborúban majdnem teljesen elpusztult, amikor a front közeledtével a lipótmezei betegeket elköltöztették, a múzeum anyagából csak a könnyen mozdíthatókat (fotóalbumok, iratok), illetve a képzőművészeti alkotásokat vitték, az orvostörténeti, tárgyi emlékek szinte teljes egészében odalettek. De az értékesebb vagy annak tűnő képek nagy részének is nyoma veszett, például Nemes-Lampérth József négy képe közül csak egy maradt.
A képzőművészeti tárgyú gyűjtést csak az ötvenes évek végén indították újra, Zsakó koncepcióját (tárgyak, dokumentáció, fényképek) azonban nem folytatták. Az OPNI felszámolása idején a múzeumi gyűjtemény elhelyezéséért több intézmény is jelentkezett, többek között a Nyírő Gyula Kórház, a Semmelweis Orvostudományi Múzeum, sőt a Petőfi Irodalmi Múzeum is, végül a Magyar Tudományos Akadémia (egészen pontosan az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet) fennhatósága alá került, az új neve MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény lett. Jelenleg "közérdekű muzeális gyűjteményként" a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában van, a fenntartói feladatokat 2012 januárjától a bölcsész kutatóintézetek összevonásával megalakult MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont látja el.
A megmentett törpék
A gyűjteménynek viszonylag frekventált helyen, a Teréz körúton találtak helyet, ahol főként festményeket, grafikákat és kerámiákat állítottak ki. "Érdemes hangsúlyozni, hogy a gyűjtemény nem art brut és nem igazán outsider art gyűjtemény. (Bővebben: Gyógyító céllal, Magyar Narancs, 2013. április 4.) A pszichiátriai intézetekben vizuálisan képzett és képzetlen kezeltek egyaránt éltek, a képek és a tárgyak alkotói szociokulturális hátterükben nagyon különbözőek. Ezért körültekintőbben járunk el, ha a gyűjtemény rövid bemutatásában a pszichiátriai kezelések és az intézeti élet tapasztalataira, élményvilágára helyezzük a hangsúlyt, és nem erőltetünk rá ez esetben félrevezető művészettörténeti kategóriákat" - állítja Perenyei Mónika művészettörténész, a gyűjtemény vezetője.
A gyűjtemény gerince az 1200 művet számláló grafikai és festészeti anyag. Az OPNI felszámolásakor ezeket egyfajta "leletmentéssel" sikerült egyben tartani és elhozni az intézetből. A korábbi múzeumi kartonrendszerre támaszkodva nagy részét feldolgozták. A betegek művei mellett itt található az intézet- és múzeumtörténeti irat- és fotógyűjtemény - már ami megmaradt belőle. Megvan például Matuska Szilveszter korabeli "sajtófigyelése", a Szálasi Ferenc elmeállapotát vizsgáló, 1939-ben kelt "m. kir. törvényszéki elmeorvosi szakvélemény" vagy dr. Havas Gyula lajstroma az ókortól az 1940-es évekig azokról a képzőművészekről, akik elmebetegségben szenvedtek. "A gyűjtemény jelentőségét emeli a nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő fotódokumentációs anyag, amely töredékes ugyan, de tematikájában és funkcióiban különleges" - mondja Perenyei, miközben egy "Törpék" feliratú albumot vesz elő, amely a városligeti vurstliban működő liliputi társulat tagjait ábrázolja egyenként, a magasság és a testsúly pontos megjelölésével. Egy másik albumban az Angyalföldi Tébolyda betegeiről készült fotók láthatók, ez leginkább bűnügyi nyilvántartóra emlékeztet, ami nem csoda, például akkoriban a betegek panaszaikat "kihallgatás" keretében mondhatták el az orvosnak. Kiderül, hogy korábban sokkal több ilyen fényképes anyaguk volt, ám amikor a költözés idején az átadás-átvételre került sor, egyszerűen elvették tőlük. "A múzeum ugyan védett státuszban volt - szakmai besorolása közérdekű muzeális gyűjtemény -, de a felszámolás és költözés során az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet munkatársai a betegek személyiségi jogaira hivatkozva több albumot és az ismert kezeltek kórlapjait lefoglalták" - meséli Perenyei Mónika, hozzátéve, hogy mindez szinte válogatás nélkül történt, jószerivel a vakszerencsének köszönhető, hogy sikerült megmenteniük néhány olyan fényképalbumot, melyekben a betegek adatai is szerepelnek.
Még szerencse, hogy az illetékesek a betegekről készült nagyszámú portrét, a gyűjtemény talán "legerősebb" részét nem vitték magukkal a betegjogokra hivatkozva, hiszen ez a portrégyűjtemény európai összehasonlításban is figyelemre méltó - más pszichiátriai múzeumokban ez nem igazán jellemző, ahogy erre nemrég a heidelbergi Prinzhorn Gyűjtemény vezetője emlékeztette a gyűjtemény munkatársait.
"Képzett művészek is éltek az intézetben, akik betegtársaikat portretírozták, nem is biztosan a közönségnek szánva, inkább önterápiás indíttatásból. A festést, rajzolást beillesztették intézeti életük napirendjébe - mondja Perenyei. - Zórád Géza tájképei és portréi, Hölzel Albin reliefje, Pál István portréi és enteriőrképei olyan művek, amelyek érvénytelenítik az outsider jelzőt."
Olyannyira, hogy Pál Istvánnak - aki "Der Ungarische Van Gogh"-ként szignálta képeit - az egyik festményét még a budapesti Van Gogh-kiállításra is elvitték. Természetesen nem csak a vicc kedvéért. A kölcsönzés egyébként nem szokatlan, több hazai és nemzetközi kiállításra kértek a gyűjteményből képeket. És mi a helyzet a híresebb darabokkal? "Gulácsy Lajos munkáira kérdeznek rá sokan, de nincs tőle kép a gyűjteményben, valószínűleg nem is volt, a gyűjtemény régebbi katalógusaiban nincs nyoma - mondja Perenyei. - Gulácsy nyolc évig élt a Lipótmezőn, de nem volt már olyan állapotban, hogy dolgozni tudjon, ugyanakkor a kórlapjából az is kiderült, hogy rendszeresen kért ceruzát, festéket. Nemes-Lampérth Józsefnek egy tusrajza van a gyűjteményben, de azt nem a kezelése alatt készítette, viszont éppen az intézetben készült tusrajzoknak veszett nyomuk a háború alatt. Az angyalföldi jubileumi évkönyvben közöltek egy fotót a hajdani múzeumi installációról, amelyen jól kivehető a négy kép, köztük a gyűjteményalapító Selig Árpád elmeorvosról készült portré és az önarcképe."
Csakhogy a gyűjtemény nagy része leginkább nem esztétikai kvalitása miatt érdekes, hanem intézettörténeti dokumentációként: az anyag a pszichotikus víziók és lélekállapotok felé is utat mutat, és az alkotások jó része akkor válna igazán érthetővé, ha mellé lehetne tenni a beteg kórlapját. De úgy tűnik, ez valamiféle kései felismerés, mivel erre korábban nem fektettek kellő hangsúlyt. Noha a legújabb, a múzeumot védetté nyilvánító okirat gyűjtőköri leírásában a képeket alkotók kórrajzainak másolata is szerepel, ezeket megtalálni igencsak reménytelen vállalkozásnak tűnik. És nemcsak azért, mert jelentős irattári munkát igényelne, de azért is, mert "a Kormány 2012. szeptember 1-jétől az OPNI adatkezelési feladatainak ellátására az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központot (OBDK) jelölte ki." Vagyis a kórrajzokat náluk kellene keresni.
Dr. Trócsányi Sárától, az OBDK dokumentációs főosztályának vezetőjétől viszont azt tudtuk meg, hogy náluk "a dokumentációt illetően az adatszolgáltatás működik, kutatási célú hozzáférés jelenleg még nem lehetséges".
A gyűjtemény vezetője szerint a muzeális értékű anyag - hiányosságai ellenére is - kiváló kutatási terep, nem csoda, hogy elsősorban doktoranduszok, művészek és terapeuták keresik fel, noha a nagyközönség számára is nyitva áll. Pedig a legfontosabb cél ma is ugyanaz, és sajnos ugyanúgy aktuális, mint nyolcvan évvel ezelőtt: oldani a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos előítéleteket.
Budapest VI., Teréz krt. 13., Nyitva tartás: szerda és péntek 10.00-14.00. A gyűjtemény kizárólag bejelentkezésre látogatható és kutatható. Telefon: 341-0970, 341-0971
