És ugyanezt a szándékot demokratizálják mintegy a múzeumok is - legalábbis ez a szándék sugárzik a londoni Victoria and Albert Museumot (V&A) bemutató kiállításnak nem is annyira az anyagából, mint inkább a gyűjtemény kialakulását, jelentőségét bemutató szövegekből. A tárgyak ugyanis egyáltalán nem az összképre, éppenhogy annak valamilyen szempontból különleges fókuszpontjaira utalnak, és ez a több millió leltározott tárgyból álló gyűjtemény méreteit tekintve aligha lehetne másként.
A cím viszont mintha azt sugallná, hogy az egykor egyedinek számító műtárgyak alászállását a hétköznapokba, formaképzési elvek leszivárgását érheti tetten a látogató, de hamar kiderül, hogy távolról sem erről van szó. Azt a folyamatot kísérhetjük végig, amelynek során - többek között Viktória királynő férje, Albert herceg hathatós ösztönzésére - kialakul egy pedagógiai célzatú gyűjtemény a köz okulására, amit már az 1860-as években azzal segítettek elő, hogy heti három alkalommal ingyenes volt a belépés az akkor még South Kensington Museumnak (SKM) nevezett intézménybe.
A szász-coburg-gothai hercegi családból származó, természettudományos műveltségű Albert hercegnek politikai funkciója nem volt, így társadalmi feladatokat vállalt. Ezek egyike volt az önfinanszírozó rendszerben lebonyolított (!) 1851-es londoni világkiállítás szervezése, azzal a nem titkolt céllal, hogy világossá váljon mindenki számára Nagy-Britannia mint ipari ország vezető szerepe. Ennek megfelelően a régiségek, értékes műtárgyak - vagy a Koh-i-Noor gyémánt - mellett bőséggel láthatott a közönség iparcikkeket és működő gépeket.
Minthogy a kiállítást összesen mintegy hatmillió látogató kereste föl, a bevételek jócskán meghaladták a költségeket, és a hasznot rögtön vissza lehetett forgatni műtárgyvásárlásba.
A tárgyak egy részét mindjárt helyben vették meg a kiállítóktól, és ezek közül néhányat mi is láthatunk, túldíszítettségüktől inkább elborzadva, mint ámulatba esve. Az első termekben kiállított darabok közül egy kerek kenyérvágó deszka tűnik ki a leginkább egyszerű, körkörös kalászos faragásával, bár a V&A rendezőit - és a közízlés örvendetes hullámzásait - dicséri például egy 1866-os Thonet-szék diszkrét szembeállítása egy hatalmas, trónszerű neogótikus szörnyűséggel, amelynek aprólékos kidolgozottsága sem enyhít a pöffeszkedő összképen. Tegyük hozzá, hogy már az SKM közvetlen elődje, az alapgyűjteményt 1852-től megteremtő Museum of Manufactures létrehozott egy kiállítást A díszítés téves elveinek példái címmel, amelybe azonban az itt látható darabok közül csak egy krisztusos kenyerestányér került be, másfelől Charles Dickens "a borzalmak kamrájának" nevezte a gyűjteményt - és fölöttébb dicséretes, hogy ezt a rendezők nem hallgatták el. De talán Dickens ellenérzései is enyhültek volna egy kivételesen könnyed tárgy, egy szépséges bronz-üveg gázlámpa láttán. És nem hagyhatjuk szó nélkül a "tantalusz" nevű tárgyat, ami nem más, mint egy kulcsra zárható palacktartó, csábítás és kielégületlenség feszültségének kevéssé emelkedett megjelenítője - esetünkben ráadásul festett papírmaséból, viszont gyöngyház berakással.
Nem derül ki, hogy árultak-e a világkiállítás helyszíne, a látványos Hyde Park-beli Kristálypalota környezetében egyszerűbb emléktárgyakat is, van viszont néhány (fekete-fehér) nyomott mintás kendő, amely magát az ideiglenes jellege ellenére a kor építészeti csúcsteljesítményének számító helyszínt ábrázolja kívülről, Albert herceg portréjával és a világ népeit jelképező sokasággal, illetve belülről, a beletervezett, nyilván a dimenziók érzékeltetésére állva hagyott szilfával.
Kissé meglepő, ámbár érthető módon - a múzeum nevét adó királyi pár szerepét hangsúlyozandó - a kiállítás közepén apró, vörösre festett, körben rajzokkal, fényképekkel borított helyiségbe érünk: például a cilinderes Albert korcsolyázva tolja az ülőszánon decensen elheverő Viktóriát egy befagyott tavon. De arra is utalnak a fényképek, hogy a fiatalon elhunyt herceget gyászoló királynő élete végéig tartó depresszióba zuhant.
A közjátékot követően továbbhaladunk előre a múzeum történetében, miközben a preraffaeliták díszítőművészetének néhány csúcsterméke szolgál épülésünkre amellett, hogy megtudjuk: az SKM gyűjtőköre szabadalmazott találmányokra, épületmodellekre, élelmiszer-ipari termékekre, taneszközökre is kiterjedt. Kár, hogy ebből a minden bizonnyal szórakoztató anyagból - amelynek jó része az utóbb különváló Természettudományi Múzeumba került - itt semmit sem láthatunk, jóllehet az eredeti, Albert herceghez kötődő alapgondolat kifejezetten hangsúlyt fektetett tudomány, művészet és kézmű-, illetve gyáripar egymásból táplálkozó együttműködésére.
Talán kevésbé utalnak erre az egzotikus kultúrák kiemelkedő alkotásai, jelzik viszont az európai műpártolás nyitottságát, kíváncsi és kifinomult kozmopolitizmusát - és persze a lehetőségeit is más népek kultúrjavainak elbirtoklására.
A példaadás törekvését jelezte a másolatok gyűjtése is (antik szobroktól a cordóbai Alhambra egy részletének modelljéig), és itt nem hagyhatjuk említés nélkül azt a monstruózus cserép fügefalevelet, amelyet annak idején Michelangelo Dávidjának másolatán helyeztek el, ha nő látogató közeledett. A kiállítás végén pedig ugyanennek a szándéknak a tágabb értelemben vett megvalósulását követhetjük nyomon a hasonló múzeumok létrejöttének kronológiájában, sőt a házigazda saját rekonstrukciós elképzeléseiben.
Iparművészeti Múzeum, nyitva szeptember 16-ig
