A fenntartható fejlődés mint fogalom, társalgási téma vagy hivatkozási alap enyhén szólva a könyökünkön jön ki, s így az erre felhúzott fotográfiai projekt sem borzolja azonnal kedélyünket. Persze maga a probléma jelentős, de a róla való beszéd gyakran megreked egy propagandisztikusan ötlettelen mederben. Nem így a genfi magánbank által 2008-ban életre hívott Prix Prictet díjazottjai. A komoly előkészítés és válogatás eredményeként összeállt anyag friss, okos és kíméletlen módon szembesít "az új évezred környezeti és társadalmi kihívásaival". A képek jó része a szociofotó, a riport és a fotó-esszé határvidékén kalandozik, de egyikből sem hiányzik a művészi ambíció és az átgondoltság.
Daniel Beltrá a Deepwater Horizon katasztrófája után örökítette meg az olajfoltokat nagy magasságból - itt a képek szépsége kerül feszültségbe a rettenetes témával. A díjnyertes francia Luc Delahaye haiti fosztogatókról készített felvételén pedig, mint egy Goya-képen, egyszerre ül ki az arcokra a düh, a félelem és az életben maradás olykor bizony ordas ösztöne. De remek Robert Adams munkája az amerikai tarvágásokról, vagy Edmund Clark két felvétele az üres guantánamói börtönterekről. A huszonhárom kiállított kép mellett impozáns albumból tájékozódhatunk a bővebb anyagról. Ebben szerepel például Jun Po Yang megdöbbentő képe a meztelenül dolgozó kínai szénbányászról és az egyetlen magyarként bezsűrizett Dezső Tamás Éjjeliőre is. Kritikaként legfeljebb az róható fel, hogy ezek nem kerültek ki a ház falára.
Mai Manó Ház, nyitva február 24-ig
