A fekete-fehér fotográfiák kiindulópontjai olyan, a 19. század közepe táján készült csecsemőportrék, amelyeken az anya letakarva, mintegy alig látható háttérként szerepel: a hosszú expozíciós idő miatt ugyanis ők tartották ölükben a gyermeket. Gőbölyös ezt a beállítási formát alkalmazza különböző szituációkban, más-más lakások, városok és tájak háttere előtt: lepellel borított alakja pedig hol beleolvad a környezetbe, hol pedig nagyon is láthatóvá válik. A csadoros alak és a kisded kettőse így feltűnik például a kölni dóm, a berlini Holokauszt-emlékmű vagy a Lánchíd előtt (ezek, mint ahogy erre a művész is rámutat, nem sokban különböznek a Facebookra kiposztolt "utazásos" vagy a "milyen helyes a gyerekem"-típusú fotóktól). Ezeknél jóval érdekesebb az a pár kép, ahol a párost meghökkentő/humoros pozícióban látjuk (például egy szoborcsoport kiegészítéseként), vagy azok a munkák, ahol az anya szellemként felolvad a hóesésben, illetve amikor - ennek pandanjaként - szinte kőbe vésett Madonnaként ül a tengerparton.
Gőbölyös intenciója szerint e munkák leképezik azt a feszültséget, amely a társadalomban heroizált női szerep, az anyaság és a "valóság" között feszül. Biztos így van, de azért ne csüggedjünk: ahogy növekszik a gyerek, újabb és újabb sztereotip nőképeknek lehet finoman nekimenni.
Raiffeisen Galéria, Bp. V., Akadémia u. 6., nyitva március 17-ig
