Miskolcról postázott első beszámolónk az immár visszatérő vendég, a zsenigyanús orosz rendező, Dmitri Bertman méltatásával zárult, s a sors úgy hozta, hogy a fesztivál hátralévő részét ugyancsak a visszajáró fellépők operaprodukciói avatták valóban élményszerűvé, s alighanem tartósan is emlékezetessé. Jelesül két mintaalakulat, a német Gerai Állami Színház társulata, valamint a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok együttese emelkedett ki újfent az idei felhozatalból is. Részint elhomályosítva, részint jótékonyan feledtetve ezzel, mondjuk, a Prágai Nemzeti Színház pazar díszletű, ám történetiségében kissé megkopott, s hozzá a tehetséges énekesek dolgát a zenekar merőben problematikus játékával megnehezítő Don Giovanniját, vagy éppenséggel a kolozsváriak kevéssé meggyőző és invenciózus, kedélytől korántsem kicsattanó Erkel-vígoperáját, a Saroltát.
*
A százezres népességű türingiai város, Gera daltársulata a tavalyi Wozzeck után idén egy Britten-operát, az 1946-os Lukrécia meggyalázását hozta el Miskolcra. A római előidők mondáját, azaz a zsarnoki erőszaktétel és a szégyen elől a halálba menekülő patríciusfeleség történetét (mely történet egyébiránt a királyság bukásának és a köztársaság megalapításának direkt előzményeit meséli) keresztény morálfilozófiával és krisztusi allúziókkal újrafogalmazó opera felettébb szolid előadási hagyománnyal rendelkezik hazánkban - úgyannyira, hogy magunk hamarjában csupán a 2008-as Mezzo Operaverseny Telihay Péter által rendezett, legfeljebb ha felében-harmadában sikerült produkcióját tudjuk felidézni. A barátkoztató ismerkedés tehát megkésettségében is roppant időszerű, s eme aktus sikerét a lehető legrokonszenvesebben segítette elő Matthias Oldag kulturált, visszafogottságában is mindvégig érzékletes rendezése. A deklaráltan az antik történet és a modern közönség közé állított egy-egy személyes férfi és női kórus szépelgőn filozofáló, olykor meg már-már bicskanyitogatón "költői" mondatait ugyan ez a jószerint minimalista rendezés sem tudta teljes mértékben elfeledtetni velünk, ám Britten kamarazenekarra hangszerelt operájához nagyon is illett a geraiak pasztellben tartott előadásmódja. Halvány elégületlenségre mindössze az erőszaktétel jelenetének kissé esetlen kivitelezése adhatott okot, némi értetlenkedést pedig a zeneszerző arcképének kifüggesztése válthatott ki egyesekből - különösképp, mert e fotó csupán egyetlenegy alkalommal jutott szerephez, midőn a női nem csodálatra és rajongásra érdemes vonásait énekeltette meg a librettó. Az Eric Solén vezényelte nagyszerű zenekart és a fiatal énekeseket mindazonáltal még ennyi kifogás sem érhette, s bár a címszerepet alakító Solgerd Isalv vokális teljesítménye nyilvánvalóan nem mérhető össze az ősbemutató Lukréciájával, azaz Kathleen Ferrier-vel, azért női kisugárzásából csakúgy gazdagon kistafírozta az erényében megtiport asszony figuráját, mint félreismerhetetlen emberi tisztaságából. Míg a két elbeszélő, Bianca Koch és Christoph Genz a részvétteljes együttérzés jelenvalóságát bizonyították - az opera szövegkönyvének szellemében, s egyszersmind dacára annak.
*
Ugyancsak antik történetet, igaz, római monda helyett görög regét hozott a fesztiválra s telepített a Miskolci Nemzeti Színház kényelmetlenül szűkösnek bizonyuló színpadára Kocsis Zoltán, aki ezúttal Richard Strauss 1938-as, érdemtelenül mellőzött egyfelvonásosát, a Daphnét választotta ki újrafelfedezői ténykedésének tárgyául. Már az iménti "érdemtelenül mellőzött" szókapcsolat is e vállalás fényes sikerét igazolja, hiszen éppenséggel ez a koncertszerű előadás segített hozzá sokunkat a felismeréshez, hogy a sorban tizenharmadik Strauss-opera nem öregkori botlás vagy hanyatlási tünet, hanem igazi sűrű és intenzív zenei alkotás - dúsan felszerelve poétikus szépségű pillanatokkal és eksztatikus csúcspontokkal. Az Apollón szerelmétől megkísértett s az elől menekülni vágyó nimfa, a babérfává változó Daphne "bukolikus tragédiája" már a zenekari bevezetés első - hangulatteremtő kuriózum gyanánt havasi kürttel gazdagított - perceiben isteni jelenlétet, epifániát ígért, s a folytatás többszörösen beváltotta reményeinket. Például és kiválólag azáltal, hogy a földre szállt isten szólamában egy igazi fényes, hősi színezetű tenort hallhattunk, hála a szlovén Janez Lotric pompás diszpozíciójának. De éppígy kijárt a hálaadás, s hogy a vallásgyakorlati terminológia körében maradjunk, az adoráció az opera másik igényes tenorszerepének megformálásáért, melyre Horváth István vállalkozott - a hangfaj szenvedélyesebb és egyúttal sérülékenyebb, mondhatni emberibb jellegét kidomborítva. S éppen nem utolsósorban, jócskán kiérdemelte tömjénezésünket a címszerep birtokosa, Rost Andrea, aki úgy lehet, legelső Richard Strauss-szerepét énekelte ezen az estén: a koncertszerű formán is átütő, elementárisan szeretetre méltó színpadi jelenségként, szólamát az olykori forszírozás mellett is majd' mindvégig gyönyörűen formálva, a megkívánt költői emelkedettség és panteisztikus rajongás készségszintű abszolválásával. Remek este volt, s mert az intellektuális szépelgés nemcsak az angol librettisták privilégiuma, hát a Daphne ünneplésébe halkan belemormoltunk egy ujjongó evoét.
Miskolc, június 13. és 18.
