Viszont - és ezt állítja a Pécsen látható nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítás - a hatalom és a tömegtájékoztatás által szajkózott "nemzeti érzület" szimbólumai észrevétlenül beszivárognak az egyének mindennapi életébe. Ahogy a kiállítás leporellójában Andrási Edit írja: "Derék állampolgárok öntudatlanul azonosulnak azokkal a szokásokkal, rítusokkal, amelyeket a nemzeti oktatás, történelemírás, s a nemzettudat vizuális banalitásai közvetítenek feléjük." A nacionalizmus és a magánszféra furcsának tűnő párosítása így nyer értelmet, a kiállítássorozat pedig azt járja körül, hogy miként közelednek ehhez a témához a posztszocialista országokban a "társadalmilag elkötelezett, kritikai művészek".
Varga Rita, a pécsi Közelítés Művészeti Egyesület vezetője által 2012-ben "megálmodott", elsősorban a visegrádi országokat, továbbá Németországot és Törökországot érintő Privát nacionalizmus projekt lényege, hogy a különböző helyszíneken a rendező ország problémáit, kulturális kapcsolatait jobban előtérbe toló kiállítások jöjjenek létre. Így bizonyos, állandóan felbukkanó művek mellett más kiállítást láthattak Prágában és Kassán, és mást fognak 2015-ben a projekt utolsó állomásán, Debrecenben is.
A Varga Rita és a társkurátor, Pacsika Márton által összeállított anyag hatalmas: tizennyolc ország majd hatvan művészét vonultatja fel, emellett többórányi videomunkát is tartalmaz. (Az alkotások - egyetlen mű kivételével - nem a kiállításra készültek.) A résztvevők között pedig találhatunk újvidéki, albán, palesztin és izraeli művészeket is. Bár a kiállítás sorra végigveszi a nacionalizmus "jellemzőit" - kezdve a nemzetállamok megszületésével és az emlékműállítással, a neuralgikus pontok és az ellenségképek bemutatásán át az etnikai konfliktusokon keresztül a rasszizmusig és a romaellenességig -, cseppet sem didaktikus, és jól áttekinthető. Nem a rendezés, hanem az egyes művek komplexitása miatt nehéz egészében befogadni az óriási anyagot.
Erős művel indul a kiállítás, a szlovákiai Németh Ilona és Ravasz Jonathan Retúr (2013) című munkájával, amely az anyaország ideológiai (és sok esetben minősíthetetlenül rossz művekből öszszeálló) "szoborexportját" küldi képeslapokon vissza a feladónak. Az emlékműállítás és -használat "bemutatása" talán a kiállítás legjobb része. Ebben a szekcióban látható Borsos Lőrinc sorozata, a magyar nemzeti panteon alakjainak szobrait átíró Csinos kis akvarellek (2012), benne az országalma helyett a középső ujját felmutató Szent Istvánnal, vagy Martin Piacektől A szlovák történelem kínos pillanatai című installációs mű (2007). A fehér posztamensen álldogáló apró gipszfigurák például olyan jeleneteket "ábrázolnak", mint amikor Edvard Benes, Csehszlovákia elnöke aláírta a 33. dekrétumot, vagy amikor Tito és Hitler először találkozott. Itt található a Kis Varsó monumentális, korábban a Trafóban bemutatott, kicsiny szobormásokat felvonultató installációja, a Lélekben tomboló háború (2011 - képünkön), és szintén szerepel a Société Réaliste-től a legutóbb a Ludwigban látható munka, az utóbbi kétezer év politikai alakulatainak és államainak határait egymásra rajzoló Kultúrállamok (2008).
Mindenképpen érdemes megnézni az észt Kristina Norman videofilmjét (Monolith, 2007), amelyben egy Tallinnban álló (szovjet) katonaszobor kapcsán forrnak fel az indulatok. Miközben elmélázunk azon, hogy a betelepített, generációk óta ott élő, de az észt állam megalakulása után jogaitól megfosztott orosz kisebbség helyzete mennyire szörnyű, és emlékhelyei mennyire nem kívánatosak a hatalom szemében, hirtelen nem is tűnik olyan szörnyűnek a hazai helyzet. Itt "csupán" egy nagyjából közös emlékezettel bíró nemzet számolt le (évszázados hagyományt követve) a múlttal. Ennek viszont (ha nem is polgárháborús, de) súlyos következményei vannak: nemcsak nemzedékek vizuális sarokpontjai tűntek el (Osztapenko-szobor), hanem megnyílt az út a történelem újraírása, a hamis interpretációk legitimálása előtt.
Pedig a nemzet összetett entitás. Ugyanúgy része az egyetlen történelmi pillanatban találkozó, de két különböző társadalmi közegből jövő grófkisasszony és zsidó lány (Esterházy Marcell: Ugyanazon a napon, 2013), a Győrteleken élő, szociálisan lecsúszott volt bányász (Nemes Csaba) vagy a roma művész (Oláh Mara munkái). Ráadásul ugyanazon történelmi toposzokat valljuk magunkénak. Ez leginkább akkor feltűnő, ha összevetjük önnön történelmi képünkkel a közösen átélt múltbeli eseményekre vonatkozó, de más nemzetek által kanonizált "történeteket" - például a törökök, a románok vagy a szlovákok tankönyveiből vett idézetekkel. Ugyanitt, Keserue Zsolt Nemzeti Tankönyv című, folyamatosan bővülő installációjában (2009) lelhető fel egy talált szöveg. A Honnan lehet tudni, hogy magyar vagy? számos, a "néplélekre" illő állítást tartalmaz. Magyar az, aki szereti a Túró Rudit, és aki, amint elindul a vonat, azonnal előkapja a rántott hússal bélelt szendvicsét. Tanulságos szösszenet - kár, hogy az egész probléma sokkal bonyolultabb.
Pécs, Zsolnay Kulturális Negyed, m21 Galéria, nyitva június 15-ig
