Kiállítás

Torzult valóság

Gerhes Gábor: blackmirror

  • Dékei Kriszta
  • 2021.03.10 21:00

Képzőművészet

Gerhes kiállításaiban nemigen csalódik, aki szereti az abszurdot, az iróniát és a groteszket.

A humor nála nem öncélú, a legtöbb sorozatában komoly kultúrpolitikai referenciákat ír/fordít át egy másik értelmezésbe. Gerhes az utóbbi tíz év kiállításain általában több narratívát is megmozgat, szemben az olyan korábbi fotósorozataival, mint az 1997-ben készült e és é, ahol az említett betűket nevükben viselő képzőművészek pózoltak különféle jelek társaságában, vagy a 2000-es Second hand, ahol maga a művész bújt egy-egy valós vagy fikciós férfitípusra jellemző ruházatba, de említhetnénk még a 2001–2002-ben készült és Grätzer József SICC című munkájának képrejtvényeitől ihletett műveket, vagy a 2004-es Letakart harcosokat is. A 2009-es Bolond világ (Székesfehérvár), a 2011-es Nótaszó (acb Galéria) vagy a 2016-os Dilettanten erhebt Euch gegen die Kunst! (acb Galéria) azonban már nem csupán mediális szempontból voltak sokszínűek (fotók, festmények, kisplasztikák, szövegek és objektek), hanem a néhol széttartónak tűnő, de mégis összegubancolódott témacsoportok szempontjából is.

A mostani, húsz műből összeálló kiállítás minimum öt szálat mozgat. Maga a cím egy kortárs művészeti allegóriára utal, egész pontosan az olyan, tömegeknek is elérhető rendszerekre, mint a számítógép, a mobil, illetve ezek mindenféle kombinációi, amelyek digitális „valóságai” hatással vannak mindennapi életünkre, ideértve a mesterséges intelligenciák algoritmusain alapuló manipulációt, a percepció gyökeres átalakulását és a valóság elfedését is. A fekete üvegre nyomtatott üveg­printek közül három is „nagyra nőtt” mobiltelefonra emlékeztet, ahol a sötét „képernyőn” megjelenő ábrák/rajzok alatt a márkajelzések helyén fényjelenségekre utaló címek állnak (Gunshot, Thunderlight, Explosion).

Ehhez kapcsolódik az angol tájképfestészetben a 18. században elterjedt konkrét eszköz, egy kis méretű, fekete, konkáv tükör – más néven a Claude Lorrain tájképfestőről elnevezett Claude glass –, amely alkalmas arra, hogy a tónus- és színtartományok lecsökkentésével festőibbé és esztétikusabbá változtassa a lefestett tájat (a puha, lágy árnyalatok a kiállítás több művében is visszaköszönnek, nem véletlenül egy tájképfotón is).

 
Fotó: Tóth Dávid

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk