Kiállítás

Torzult valóság

Gerhes Gábor: blackmirror

Képzőművészet

Gerhes kiállításaiban nemigen csalódik, aki szereti az abszurdot, az iróniát és a groteszket.

A humor nála nem öncélú, a legtöbb sorozatában komoly kultúrpolitikai referenciákat ír/fordít át egy másik értelmezésbe. Gerhes az utóbbi tíz év kiállításain általában több narratívát is megmozgat, szemben az olyan korábbi fotósorozataival, mint az 1997-ben készült e és é, ahol az említett betűket nevükben viselő képzőművészek pózoltak különféle jelek társaságában, vagy a 2000-es Second hand, ahol maga a művész bújt egy-egy valós vagy fikciós férfitípusra jellemző ruházatba, de említhetnénk még a 2001–2002-ben készült és Grätzer József SICC című munkájának képrejtvényeitől ihletett műveket, vagy a 2004-es Letakart harcosokat is. A 2009-es Bolond világ (Székesfehérvár), a 2011-es Nótaszó (acb Galéria) vagy a 2016-os Dilettanten erhebt Euch gegen die Kunst! (acb Galéria) azonban már nem csupán mediális szempontból voltak sokszínűek (fotók, festmények, kisplasztikák, szövegek és objektek), hanem a néhol széttartónak tűnő, de mégis összegubancolódott témacsoportok szempontjából is.

A mostani, húsz műből összeálló kiállítás minimum öt szálat mozgat. Maga a cím egy kortárs művészeti allegóriára utal, egész pontosan az olyan, tömegeknek is elérhető rendszerekre, mint a számítógép, a mobil, illetve ezek mindenféle kombinációi, amelyek digitális „valóságai” hatással vannak mindennapi életünkre, ideértve a mesterséges intelligenciák algoritmusain alapuló manipulációt, a percepció gyökeres átalakulását és a valóság elfedését is. A fekete üvegre nyomtatott üveg­printek közül három is „nagyra nőtt” mobiltelefonra emlékeztet, ahol a sötét „képernyőn” megjelenő ábrák/rajzok alatt a márkajelzések helyén fényjelenségekre utaló címek állnak (Gunshot, Thunderlight, Explosion).

Ehhez kapcsolódik az angol tájképfestészetben a 18. században elterjedt konkrét eszköz, egy kis méretű, fekete, konkáv tükör – más néven a Claude Lorrain tájképfestőről elnevezett Claude glass –, amely alkalmas arra, hogy a tónus- és színtartományok lecsökkentésével festőibbé és esztétikusabbá változtassa a lefestett tájat (a puha, lágy árnyalatok a kiállítás több művében is visszaköszönnek, nem véletlenül egy tájképfotón is).

 
Fotó: Tóth Dávid

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.