Sokáig két szálon futott a történet. (Az előzményekről: Demo-verzió, Magyar Narancs, 2005. október 27.) Egyrészt Debrecen az Európa Kulturális Fővárosa pályázaton négy új kiállítóhely vízióját is felvillantotta, melyek között szerepelt egy közelebbről meg nem határozott huszadik századi magyar művészeti galéria is. Emellett a városvezetés Pécs EKF-győzelmét követően is kitartott. Mivel a választék e téren nem nagy, kizárásos alapon
Antal Péter debreceni ügyvéd
mintegy háromezer darabot számláló, a nyilvánosság számára teljesen ismeretlen huszadik századi gyűjteményére lehetett asszociálni.
A kollekciót nemcsak mérete, hanem jóformán ismeretlen tartalma miatt is legendák övezték. Antal Péter gyűjteményében - aki a nagyapa, Lusztig Sámuel derecskei kereskedő gyűjtőszenvedélyét örökölte - mára a huszadik század minden valamirevaló magyar festője és művészeti irányzata képviselteti magát, ám szisztematikus kutatására, a művek eredetiségének vizsgálatára máig nem került sor. Noha Antal régóta késznek mutatkozott, hogy közönség elé vigye a műveket, ez a városvezetést csak akkor kezdte komolyan foglalkoztatni, amikor kiderült, hogy Pécs új kiállítóhelyet hoz létre a kollekció egy részének bemutatására.
És a másik szál: tavaly ilyenkor Debrecen a Keviéppel (Kelet-magyarországi Vállalkozási, Építőipari és Kereskedelmi Kft.) közös beruházásban már építette a művelődési ház - egy divatjamúltnak tartott vasbeton monstrum - helyén a Kölcsey Központot. A kezdeti felállás szerint a konferenciaközpont a városé, a szállodát és az irodaszárnyat a cég működteti, végül azonban az utóbbi is városi tulajdonba vándorolt. Az irodák bérbeadása ugyanis nem lett volna kifizetődő - szólt a történet egy helyi változata -, ezért a város egy új kiállítóhely apropójával húzta ki a Keviépet a slamasztikából. (Az 5000 négyzetméteres kiállítóhelyet egy nemzetközi közbeszerzési pályázat keretében hirdették meg, amit a Keviép nyert meg a Kölcseyvel.) Az év végére összetalálkozott a két szál: az Antal-Lusztig-gyűjtemény bemutatóhelye legyen a Kölcseyben.
Hogy a galéria nyitó kiállításán az Antal-Lusztig egyedül szerepel, az csak májusban dőlt el. Felmerült ugyanis, hogy helyet kaphatna ott a raktárban sínylődő Déri néprajzi gyűjtemény, vagy szerepelhetnének helyi művészek munkái is. A vegyes felvágott ötletét azonban Antal ellenállása miatt hamar elvetették. Heves viták közepette júniusban aztán létrejött egy kht. az immár modern művészeti galéria üzemeltetésére. Vitatták, hogy Kósa miért éppen bizalmasát, Gulyás Gábort, az EKF-pályázat szerzőjét - aki civilben filozófus - nevezi ki igazgatónak, és vitatták a gázsit is. A kht. a helyi érdekű marakodáson úgy emelkedett felül, hogy célul tűzte ki: nemzetközi képzőművészeti kiállításoknak is helyt ad a jövőben, s ezzel a modern magyar képzőművészetet tágabb optikákon keresztül vizsgálja. Ezzel nemcsak helyi, hanem a vidéki városokat általában érintő hiányt pótol, s mellesleg mindannyiukat megelőzve kapcsolódhat be az európai kulturális vérkeringésbe.
Bár a projekt illeszkedik Kósa látványberuházásainak sorába - a főtér felújítása, a repülőtér, a Főnix Csarnok, s mindemellett készül a piac és a vele szerves egységet alkotó (!) új színházépület -, a polgármester tisztában van azzal, hogy a MODEM nem a legnépszerűbb vállalkozás a cívisvárosban. "Nem volt kézenfekvő a debrecenieknek" - mondta szeptember 25-én a megnyitón, de azt a dédelgetett tervét is megosztotta a jelenlévőkkel, hogy a város egy saját gyűjtemény létrehozásával folytatja a kulturális missziót.
Az előtörténet sikamlósságát mostanra szinte elfeledtette a kiállítás. Eltüntették a kiállítóhely koncepcionális káoszára utaló utolsó nyomot is: a név körüli vita odáig fajult, hogy a DEMO (Debreceni Modern) feliratot már a homlokzatra is felvésték, de a márványlapokat a Keviép még
a megnyitó előtt lecserélte,
hogy visszatérhessenek a kezdetben preferált MODEM elnevezésre. Az irodaszárnyból áttervezett galéria pedig színvonalasan teljesíti a küldetését, amit a plázás asszociációkat keltő épület és a Ludwig Múzeummal kínálkozó párhuzam egyébként nem előlegezne meg. Amit a Ludwig a Művészetek Palotájában megsínylett, az itt erénnyé vált - három szinten rugalmasan berendezhető, tágas terekkel, megfelelő világítással, műtárgybiztos páratartalommal minden megvan, ami kell.
Kérdés azonban, mit kezd a város a továbbiakban a galériával. Az első kiállítás rendezésére felkért Bencsik Barnabás mandátuma lejár decemberben. Most mindhárom szintet az Antal-Lusztig-gyűjteményből kiválogatott közel négyszáz mű tölti meg, melyeket a gyűjtő tíz évre letétbe helyezett a városnál. Bár a gyűjtőkör csak az utóbbi időben bővült a kortársakkal, a "Kilencvenkilenc év" címet viselő tárlaton ezek hangsúlyosan jelennek meg. Kellemes feszültség adódik abból, hogy a teret, amit a csiszolt kőből és üvegből komponált, kissé nyomott tömb két szárnya zár közre, Lakner Antal munkája, az izlandi hadsereg számára készített eszközök foglalják el ("Micsoda hülyeség ez, Izlandnak nincs is hadserege" - értetlenkedett valaki a konténer előtt a megnyitón). Belépésnél pedig Kicsiny Balázs Kilenc matróz című, tengerészruhába öltöztetett horgonyalakulatával nézünk farkasszemet, csupa privát és nagytörténelmi tragédialenyomat között (Uitz, Mednyánszky, Derkovits, Ámos). Nem a nagy művek felvonulása ez, hanem némi provokációval színezett válogatás egy változatos ízléssel gyarapított gyűjteményből.
