A romos, szétlopott hőgyészi (Tolna megye) Apponyi-kastély megtekintése után javasolták a helyiek, hogy ha szépet akarunk látni, menjünk el a megye határán fekvő Lengyel nevű településre, ott a mezőgazdasági iskola a kastélyban, az viszonylag rendben van. Erdőben, mezők mellett kanyargó utakon haladtunk, vezetett a digitális térkép, ahogy mondták, az út végén egyenesen a nyitott kapunak. Órák lehettek éppen, mert a kastélypark mellé épített modern épületek körül senki nem járt. Csak három kertész dolgozott kicsit odébb, söpörték a hullott leveleket.
A kastély szürreálisan gyönyörű. Kissé oldalról pillantottuk meg, és azt mérlegeltük, hogy előbb távolról csodáljuk meg, vagy előbb próbáljunk bejutni. Szerencsénk, hogy az utóbbi mellett döntöttünk, mert a munkaidő vége felé jártunk, pár perccel később már nem láthattuk volna belülről.
Annyit tudtunk róla addig, amit a község honlapja is ír, hogy például a második világháború idején a bombatámadások elől az üresen álló lengyeli kastélyt (miután a grófnő bútorait, mindenét a Nemzeti Múzeum Pestre vitette) a hatóságok az Országos Térképészeti Hivatal húsz vagonnyi térképanyagát helyezték el itt. Szerencsére a Sándor gróf gyűjteményének részét képező térkép, Magyarország első nyomtatott térképe (Ingolstadt, 1528) már nem volt itt. 1945 januárjának végétől 39 napon át a szovjet katonai parancsnokság katonai kórházat rendezett be a kastélyban; ez idő alatt a térképek egy részét ládástól eltüzelték. A maradékot 1945 márciusában szállították vissza Budapestre.
A déli bejárat felől közelítünk, a nagy erkély alatti ajtón próbálkozunk. Nyílik még. Odabent a hűvös, nagy térben reflexesen kihúzzuk magunkat. Egyenes hát, felszegett áll, mintha könyv lenne a fejünkön és nevelőnő szólna ránk, hogy ilyen környezetben, antik padlólapokon nekünk sem illik nyegle tartással járni. Előttünk másik ajtó, a kijárat, előtte jobbra-balra folyosó. A jobb oldalin a „Kollégium” felirat áll, ezért balra indulunk, az „Igazgatóság és gazdasági hivatal” feliratún. Tablók alatt, legalább ötvenéves furnéros, praktikus (de ronda) falburkolat között haladunk és bekopogunk az igazgatói iroda ajtaján. Elmondjuk mi járatban, kérünk engedélyt fotózni, mutatnánk sajtóigazolványt, de nem kell. Annyi a kérés, hogy említsük meg: az iskola tanulói festették az ajtókat, ablakokat az épületben társadalmi munkában.
A kastély utolsó méltó és gondos gazdája Apponyi Sándor Párizsban született. Apja Apponyi Rudolf, a Monarchia szolgálatában álló diplomata volt, aki a lengyeli birtokot nagybátyjától, az építtető Apponyi Józseftől örökölte. Apponyi Rudolf 1876-ban meghalt, fia ezután nem folytatta a diplomáciai munkát; Párizs, London, München után 32 évesen hazaköltözött és ebben a kastélyban élt még 49 évig. Esterházy Alexandrát 1878 tavaszán vette feleségül. A házassági eskün kívül a könyvek, a kultúra iránti közös érdeklődés is összekötötte őket. A grófné festőnő volt, férjének saját kezű portréja díszítette az Apponyi-termet az Országos Széchenyi Könyvtárban még a Nemzeti Múzeum épületében.
Előkerül az emelet kulcsa, felmegyünk a lépcsőn. Fehérre meszelt falak, letisztult környezet (csak a szocbarokk lambéria ne lenne, bár az iskolai környezetben valamiért muszáj). A lépcső tetején jobbra nézünk, de kísérőnk szól, hogy nem arra kell mennünk, ott a vendégszobák vannak. Csak később, a forrásokat olvasgatva tudjuk meg, hogy amerre menni akartunk, ott lakott Alexandra grófnő férje halála után teljesen egyedül a délnyugati saroklakosztályban, komornája a földszinten, a többi cseléddel. A könyvtárat akkor már elvitték Budapestre.
Balra a puritán folyosón laza léptekkel haladunk a nagyterem felé. A falakon az egykori kastély berendezéséről készült fotók lógnak. Fekete-fehér-fekete. Középen, az északi erkélyen EU-s és magyar zászló leng, belül, a gyönyörűen passzentos korabeli spaletta mellett (ilyet mai asztalosok tán nem is tudnak már) a sarokban használaton kívüli gyászlobogó. És belépünk a nagyterembe, ahol manapság az iskola értekezleteit és egyéb ünnepségeket szokták tartani. Innen nyílik az oszlopos nagy terasz. Békebeli mozaiklapos padló. A parkra néző tágas tér. Nagy levegőt veszünk és elképzeljük, milyen lehetett itt olvasgatással, uzsonna mellett eltölteni egy hosszú, meleg nyári délutánt, vagy esti hűvösbe kilépni egy kicsit levegőzni. Nincs sok időnk, nem akarjuk feltartani az iskola személyzetét, gyors fotózás után indulunk vissza, és a teremben a bejárattól jobbra éppen csak rá tudunk nézni a tárlókra.
Az időszámítás előtti V. évezred tárgyai láthatók, Wosinsky Mór helyi plébános ásatásaiból, az úgynevezett lengyeli kultúra, a késő kőkor, kora bronzkor emlékei. Az ásatásokat Apponyi Sándor finanszírozta, és részt vett az anyag tudományos feldolgozásában, kiállításának szervezésében.
Pár perc csak a vezetett túra, de hálával tartozunk érte. Az igazgatói iroda előtt elbúcsúzunk kísérőnktől, elindulunk kifelé a patinás padlóköveken. A nagy terasz alatti ajtó, amelyen beléptünk, már zárva van, lakat lóg róla belülről. A vele szembeni ajtóval próbálkozuk. Nyílik. Az északi parkrészre, az U alakú épület két szára között érünk ki. A málló vakolatú falon emléktábla hirdeti, hogy 1945-ben ide internálták a török kiűzése után elnéptelenedett vidékre németföldről betelepített szorgos, asszimilálódott Tolna megyei németeket, akiket kitelepítettek. A világpolgár diplomata Apponyi gróf tán holtában is szégyellte magát ezért.
Olvassuk az Országos Széchényi Könyvtár rövid, olvasmányos Apponyi-életrajzában, hogy a gróf úr gyerekkorától könyvbarát volt, ifjú éveiben zsebpénzét nem „könnyű” hölgyekre költötte, hanem londoni és párizsi antikváriusoknál vásárolta a magyar vonatkozású köteteket: ősnyomtatványoktól a korabeli Zrínyi-életrajzon át a magyar ügyek európai megítéléséről szóló művekig. Egyszer még adósságba is verte magát elsejéig egy jobb tételért. A Széchényi Könyvtár Hungarica-gyűjteményének címeit maga a gyűjtő dolgozta fel és katalógusát gondos jegyzetekkel is ellátta, a ritkaságokat azonban a Nemzeti Múzeum katalogizálta.
Kopott falak és míves ereszcsatornák alatt, csikorgó gyöngykavicson megyünk át a másik oldalra, ahonnan érkeztünk és elidőzünk a parkban. A gróf úrnak erre is volt gondja. Válogatott növényeket hozatott, köztük tudós és nemes családból származó veronai nagyanyja hazájából örökzöldeket és amerikai mamutfenyőt is. Van még vérbükk és szilfák és tölgyek, nevük gondosan kis táblákon áll, ahogy az mezőgazdasági iskolához illik. Leülünk a padra és csodáljuk az épületet. A tető már nem az a színes mozaikpala, amit az 1905. januári tűzvész utáni újjáépítéskor tettek fel. Akkor ugyanis az történt, hogy a farkasordító hideg télben a személyzet attól tartott, hogy elfagynak a vízvezeték drága csövei, ezért melegíteni kezdték őket a padláson is a kiegyenlítő tartályánál, és a faszerkezet tüzet fogott. Kis híján a könyvtár is odalett. A falu apraja-nagyja segített oltani.
Szóval nézzük a kastélyt és arra gondolunk, mekkora kontraszt lehetett Sándor grófnak a párizsi és londoni élénk társasági és kulturális élet után a lengyeli csend. Mert Londonban a gróf követségi titkárként Viktória királynő kedvenc miniszterelnöke, Benjamin Disraeli és Thomas Watts, a British Museum nagy tudású, magyarul is tudó könyvtárosa személyes barátja volt, Párizsban elit könyvgyűjtő klub tagja. Persze, itthon a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé fogadta és a lengyeli könyvtárba zarándokolt az érdeklődő értelmiség, de… szóval hogy hiányzott-e neki az a pezsgő entellektüel közeg. Pesti házukba, tudományos társaságokba járt. Itthon a politika nem igazán érdekelte már.
Sokáig ültünk a padon, élvezzük az enyhe, meleg szelet, a park gyantás, avaros illatait. Aztán kicsengetnek és tíz perc halk zsivaj hallatszik a tantermek felől. Azt még megvárjuk, mielőtt elindulunk; nem akarunk emberrel találkozni ez után a csendes nézelődés után. Várakozás közben elolvassuk az Ezer év törvényeiben a Gróf Apponyi Sándor Könyvtáráról szóló 1925. évi I. törvénycikk indoklását: „A gyűjtemény, melyet a legnagyobb magyar bibliofil folyó évi szeptember hó 15-én teljes érvényű jogi formák közt kiállított, halálesetre szóló ajándékozási okirattal a Nemzeti Múzeumnak adományozott, az egész világon páratlanul álló, gazdag gyűjteménye a szakkörökben „Apponyiana” néven ismert magyar szerzőktől külföldön megjelent, a magyar vonatkozásokat tartalmazó XV-XVIII. századi könyveknek, aprónyomtatványoknak, térképeknek és metszeteknek, köztük igen sok unikumnak, melyeket értékesen egészít ki gróf Apponyi más irányú kisebb bibliofil gyűjteménye s a könyvek tudományos feldolgozásához szükséges nagyértékű segédkönyvtár. A Bibliotheca Apponyiana az adományozó 65 év óta idehaza és külföldön nagy anyagi áldozattal, következetesen és céltudatosan egyirányban folytatott gyűjtő munkájának eredménye. Egy minden szép és nagy dolog iránt fogékony magyar mágnás gyűjtő munkájával és a maga anyagi eszközeivel oly feladatot oldott meg, ami a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának feladata lett volna, ha az ehhez szükséges anyagi eszközökkel rendelkezik.”
Az iskola vezetőjétől korábban kérdeztük félig tréfásan, nem kell-e véletlenül angoltanár, mert olyan szép itt, hogy ezért hajlandóak lennénk egy időre visszatérni eredeti szakmánkhoz, a nemzet napszámosának. Angoltanár van ugyan, de matekos kéne nagyon. Csak szólunk. Tolna megye. Völgység. Dombóvár 18, Szekszárd 26, Pécs 34, Párizs 1229, London 1461 kilométer távolságra. Légvonalban.
