„Az nagyon jó, hogy újra vannak terveim, álmaim” – mondja Éva a magyarnarancs.hu-nak.
Az asszonyról fél évvel ezelőtt írtunk, azok után, hogy 2011-ben elbocsátották a közmédiától, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de majd húsz éven keresztül dolgozott. Ezt követően egyik baj jött a másik után: közel hatvanéves férje is munkanélküli lett, miközben nyögték a vidéki házukra és autójukra felvett devizahitelt. Pontosabban nyögték volna, ha tudták volna, de elfogyott a pénzük. Ezért döntöttek úgy – mivel az asszony nem tudott erőt venni magán, hogy kormánypropagandát folytató médiumhoz szegődjék (vidéki városokban nincs is nagyon másra lehetőség) –, hogy Éva kiutazik Floridába, ahol egyik rokona már „megvetette a lábát”.
A tengerentúli „kirándulásnak” a család szétszakítottságától való félelem vetett véget. Egy rövid itthoni tervezgetés után aztán Éva Londonnak vette az irányt, huszonéves fiával együtt. A férj, aki nem beszél nyelveket, végül nem ment velük. A tavaly novemberi beszélgetés, amely a londoni útkeresés egy keserves fázisát mutatta meg, azzal ért véget, hogy Éva újabb állást keresett.
| ||
Most ismét egy londoni szállodában dolgozik szobalányként, úgy érzi, egyelőre ezen a területen képes mozogni, de egyre jobb helyeken, több pénzért tud munkát vállalni. Még ha keveset is, de valamennyit még meg is tud takarítani, amely már reményt ad arra, hogy tervezgetni is tudjon. Ráadásul sikerült a korábbi tömegszállást maga mögött hagynia, most hatodmagával bérel lakást. Ez már jóval élhetőbb, mint az előző szállás, ahol lényegében tucatnyian éltek egy térben.
Ha nem is vidítják fel Évát azok a brit nyilatkozatok, amelyek a bevándorlók lehetőségeinek a jövőbeni korlátozásairól szólnak, mégis úgy látja: ha a bevándorlók sztrájkot hirdetnének az őket fenyegető szigorítások miatt, akkor London leállna. Az asszony ugyanis úgy látja, a szolgáltatószektorban épp ők, főleg a bevándorlók dolgoznak.
De Éva nem kel és fekszik ezekkel a gondolatokkal, inkább kiélvezi a világváros minden előnyét. Egy családi kapcsolat révén sikerült nemrég elutaznia Lisszabonba egy rövidebb időre. „Ez is elég volt ahhoz, hogy lepattanjanak rólam azok a béklyók, amelyek rám tekeredtek az évek során. Szabad örülni, szabad boldognak lenni, szabad szabadnak lenni” – magyarázza Éva, miközben hozzáteszi, hogy tudja, hogy ez igen giccsesen hangzik, de mégis ezt érzi a valóságban. „Bajok mindenütt vannak, még Portugáliában is, de jó volt látni, hogy ez nem szivárog be a teljes életükbe. Lehet mosolyogni és örülni hétköznapi dolgoknak.”
Éva arról is beszélt, hogy ez sok energiát adott neki ahhoz, hogy a sarkára álljon. Most éppen azon dolgoznak, hogy az ugyancsak Angliában, de egy Londontól 100 kilométerre levő kisvárosban élő fiát a közelében tudhassa – a napokban költözik a srác. A vidéki házukat terhelő devizaadósság ügyében is van némi haladás. Bár nem szabadultak meg tőle, némileg azért csökkent a jóváírás miatt, s éppen most költözik be a szomszéd házaspár gyermeke, albérletbe adják ki nekik egykori otthonukat. „Egyelőre élvezem a multikultit, nagyon sokfelől ideérkező emberrel ismerkedtünk meg, különös, de sokkal több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. Ezért különösen nehéz megérteni azt, ami otthon történik. Azt pedig végképp nehéz felfogni, hogy honnan és miért ömlik ki az a rengeteg gyűlölet, ami sugárzik most Magyarország felől. Cseppet nem érzem, hogy jó volna most hazamenni. Még akkor sem, ha otthon minden feltétele megvalósulna az ottani életünknek. A fiam után már csak a férjemet kellene valahogy kimozdítani az édesanyja mellől. Majd hatvanévesen nem kap munkát, ráadásul az anyukája beteg lett, így ápolásra is szorul. Azt kellene megoldani, hogy az anyukája se maradjon magára, de Zoli se süppedjen bele abba, hogy otthon ül, és a gondoskodásba menekül. Egy férjnek a felesége mellett a helye, nem?”
