A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Kis-Magyarország

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.

A hivatalosan félsivatagnak minősített Homokhátság 2022 nyarán pokollá vált. Szinte az egész országban kiszáradtak a napraforgó- és kukoricaföldek, a satnya, másfél méteres magasságot el sem érő növényeket nyár közepére feketére aszalta a Nap, nem lehetett mást tenni, mint betárcsázni az egész táblát. A Homokhátságon nem maradt meg semmi. Tavaly nyáron valamivel jobb volt a helyzet – az ország más tájain mindenképp, de itt, a Duna-Tisza-közén is. Locsolni persze akkor is kellett, a gyümölcsösöket is, a gyorsan forgó növényeket, mint a répa, karalábé, zeller főleg.

Első blikkre mindennél fontosabbnak tűnhet a térség vízellátása, a vízpótlási beruházások minél gyorsabb elkezdése és befejezése. A tervek grandiózusak, hiszen az 1138 milliárd forint értékű beruházás révén a Dunából emelnének át és vezetnék a Homokhátságra a vizet, amelyet aztán tározóból lehetne öntözésre használni. Emellett Mórahalom térségében a Tiszából nyernének vissza vizet hasonló módszerrel, ennek költsége 2 milliárd forint, mert itt a beruházás egy része már készen van. Mihálffy Béla, a környék fideszes országgyűlési képviselője tavaly októberben be is jelentette, hogy hamarosan indul a munka, ám azóta se történt egy kapavágás sem.

És úgy tűnik, egy ideig nem is lesz semmi, hiszen az összesen 1138 milliárd forint költséget a KEHOP mindösszesen 1612 milliárd forint összegű keretéből kellene finanszírozni – megújuló energia, természetvédelem, körforgásos gazdaság mellett, írja a Szeged.hu. Ebbe a csomagba tehát aligha fér bele a teljes beruházás. Vízgazdálkodásra 262 milliárd forintot határoztak meg, a vizes listán pedig a Homokhátság az utolsó helyen van. Megelőzik olyan alföldi projektek, amelyek például az akkugyárak megnövekedett vízhasználata miatt kaptak prioritást. Vagyis Homokhátság marad sivatag, mert ennyi pénzt jó ideig senki sem akar szánni rá.

A történet azonban nem ennyire egyszerű. Lapunk is beszámolt róla, hogy a Homokhátságban több záportározó is épült, amelyekről kiderült, hogy jobb esetben is csak értelmetlenek, az alföldi lombkoronasétányokhoz hasonló pénzlenyúló ügyletek, rosszabb esetben azonban épp ellentétes hatást érnek el. Vagyis nem javítják, hanem rontják a térség vízellátását. Eleve furcsa záportározókat építeni ott, ahol sokkal kevesebb eső esik, mint bárhol az országban. Ehhez képest Mórahalom és Zsombó térségében ami záportározó címen létrejött nem más, mint a egy gödör, amelynek az alján ott a talajvíz. Kármán Kolos tájépítész kiperelt a hatóságoktól és az önkormányzatoktól minden dokumentumot, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a tározók nem tároznak esővizet, a letárolt víz talajvíz, ami nem alkalmas sem öntözésre, sem más gazdálkodási célra.

Ezzel együtt a térség vízgazdálkodása valós probléma – csak épp a záportározók nem oldanak meg semmit. A fő gond Kármán Kolos szerint az, hogy évtizedekkel ezelőtt több ezer kilométer hosszan hálózták be csatornákkal a térséget. A Homokhátság természetéből adódóan lefolyástalan terület. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy az év bizonyos időszakában lápos, mocsaras a terület, a mélyebben fekvő területeken pedig nyáron is megmarad a víz, ahol nem, ott pedig szikes területek alakulnak ki. Ehhez képest a vízügyi igazgatóságok évtizedeken át módszeresen dolgoztak azon, hogy ezt a hol lápos, hol szikes állapotot megszüntessék.

A vízelvezetés rendkívül hatékony, hiszen sikerült a lefolyástalan területből félsivatagot csinálni.

Nem volt ez nehéz, hiszen a Homokhátság 40-50 méterrel a Tisza és a Duna szintje felett van, tehát csak ki kellett ásni a csatornákat, a víz máris szaladt a folyókba.

Azt nyilván a vízügyi szakemberek is tudják, hogy a térségnek kell a víz. Éppen ezért rendkívül nagy volumenű, ezermilliárd forint összértékű beruházást tervezett a kormány, amely révén a vizet visszajuttatnák a Homokhátságra. Azért különösen drága ez a projekt, mert a vizet fölfelé kell vinni: a folyóból át kell emelni és vissza kell szivattyúzni. Kármán Kolos szerint ez lényegében lopás. Az is, hogy ismét egy nagyberuházásról van szó, amelyből sokan le tudják venni a sápot, ezt egyszerűen földmunkamaffiának mondja. Ebből most minden érintett település és önkormányzat kimarad, egyebek mellett Szeged és Mórahalom is.

De az is lopás, hogy a Homokhátságról elvezett vizet ezermilliárd forint értékű beruházás révén most visszahoznák. A Dorozsma-Majsai belvízelvezető főcsatorna nemcsak az úgynevezett káros vizeket vezeti el a Tiszába, hiszen már az adattári mélységénél is 1,5 méterrel mélyebb, vagyis nemcsak a belvíz folyik el, hanem a talajvíz is. A csatorna a 2022-es aszály alatt sem száradt ki. Minden évben 3-4 balatonnyi vizet vezet el a Duna-Tisza közéről a vízügy. És ezt a vizet hoznák vissza csilliárdokért. És az a víz biztosan nem lenne ingyen a gazdálkodók számára, ráadásul eleve csak néhányan tudnák igénybe venni.

A mórahalmi vízpótlási projekt összesen 2000 hektár mezőgazdasági terület öntözését tette volna lehetővé a Homokhátságon. Csongrád-Csanád megye a homokhátsági részének ez nagyjából egy százaléka. Vagyis a sivatag közepén lett volna néhány oázis. A nagy, dunai projekt is hasonló elven működne, vagyis a vizet nem lehet a teljes művelési területre visszajuttatni. Cserébe a kiépítése és a fenntartása is rendkívül drága. Ennek fényében egyáltalán nem baj, hogy ez a projekt most nem jön össze. Most lenne célszerű kidolgozni egy olyan megoldást, ami lehetőség szerint önfenntartó, vagyis nem arról szól, hogy a mesterségesen elvezetett vizet mesterségesen visszahozzák. Kármán Kolos szerint „élhető Homokhátság csak akkor lesz, ha gátat szabunk a vizek elvezetésének, és igyekszünk visszatérni oda, ahonnan ez a táj indult, mielőtt a vízügy szétbarmolta”.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.