Magyar Narancs: Második esély iskolaként definiáljátok a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskolát, hangsúlyozva, hogy azok a gyerekek, akik oda járnak, jórészt nem kapták meg az első esélyt sem.
Orsós János: Évekkel ezelőtt a Dél-Dunántúlon, Pécs környékén azt tapasztaltuk, hogy elég sok olyan program működött, amelyek a leghátrányosabb középiskolás korú fiatalokat célozták meg, és ami ezek közül megmaradt, az sikeres ma is. Mégis, azt láttuk, mikor visszamentünk cigányok lakta településekre vagy cigánytelepekre, hogy ezek a programok nem érik el a legszegényebbeket. Pedig az ilyen helyekből van a legtöbb. Akkor gondolkodtunk el azon, hogy kéne egy olyan iskolát nyitni, amely ezeknek a legszegényebb embereknek ad esélyt ahhoz, hogy megpróbálkozzanak a gimnáziumi tanulással, majd főiskolára, egyetemre mehessenek. Tudtuk, hogy ez nagyon nehéz vállalkozás. Soha nem arról beszéltünk, hogy tehetséget gondoznánk, hanem tényleges esélyt akartunk adni azoknak, akik kiesnek a közoktatás elég nagy szeletéből.
MN: Hogyan definiáljátok az iskolát?
OJ: Ez egy gimnázium, amely sok alternatív módszert használ. Ennek érdekében sok szakmai műhely együttműködik: partner például az Amnesty International, a Bálint Ház, a Corvinus Egyetem, vagy most épp a CEU-ból alakul egy csoport, amelynek tagjai angolórákat fognak adni a gyerekeknek az új miskolci iskolaépületünkben. Ez egy jó hangulatú gimnázium; valójában attól egyedi, hogy olyan diákok töltik meg, akik élethelyzetükből fakadóan maguktól soha nem jutnának gimnáziumba.
| ||
MN: Van egy másik egyedi vonása is az iskolának: buddhista szellem övezi.
OJ: Erre mindig büszkék voltunk, és húsz év távlatából látjuk, mennyire jó, hogy az évek során egyházi szervezetté fejlődtünk. A Dél-Dunántúlon kezdtük a munkát – mindig civilként próbáltunk meg állami feladatokat ellátni. Azt tapasztaltuk, hogy ha a programjainknak nem adunk presztízst, akkor nem lesznek semmilyen részről komolyan véve. Kezdetben azért küzdöttünk, hogy nagy egyházakat győzzünk meg arról, hogy álljanak az ügy mellé, vegyék komolyan, és közösen dolgozzunk azon, ami szerintem ebben az országban a legnagyobb probléma: hogy a halmozottan hátrányos helyzetű érettségiző korúak körében az érettségizettek száma nem éri el az 5 százalékot. Ha ezt a problémát nem kezeljük kellő tisztelettel és méltósággal, akkor a fejünkre fog omlani.
2006-ban jártam először Indiában, és ott találkoztam a dalitok mozgalmával, akik hasonló problémákkal küszködnek, mint mi. Ott láttam először azt, amit elképzelni nem tudtam: rengeteg oktatási intézményt hoztak létre a dalitok egész Maharashtra államban, amiknek az élén egy-egy dalit ember áll. Ez nem azt jelenti, hogy ha van egy cigányprogram, akkor feltétlenül cigánynak kell lennie a bakternak.
A mi szervezetünk épp arról szól, hogy nem a színskála dönti el, ki lesz a „monddmeggyerek”, hanem az érdemek számítanak. A dalitoknál sem a kasztok döntik el, kiből mi lehet. Ez volt az egyik fontos dolog, amit megtanultunk a dalitoktól, meg az az Ámbédkar-tanítás, miszerint én magam vagyok felelős a sorsomért, és én tudok a legtöbbet tenni érte.
MN: Mik a fő tapasztalataid a munkád során?
OJ: A hátrányos helyzetű, legszegényebb helyeken élő fiataloknak lehetetlenség bejutniuk érettségit adó intézménybe, mert ha nem volna lehetetlen, akkor látszódnának az egyetemeken a cigány fiatalok, és nem lasszóval kellene keresni a roma szakkollégium tagjait. Vicces az is, hogy mi, cigány diplomások szinte mindannyian ismerjük egymást. Ez igazából borzalmas. Az indiai dalitok (maráthi nyelven elnyomottak: az indiai kasztrendszerben az érinthetetlennek tartott emberek csoportjának önelnevezése, amit Dr. Ámbédkar tett népszerűvé; a hindu kasztrendszerből kirekesztett emberek – C. D.) hasonló társadalmi rétegként vannak kezelve, mint a cigányok Európában, ebben semmi túlzás nincs. Annyi a különbség, hogy 60 évvel ezelőtt, mikor Ámbédkar áttért a buddhista vallásra, akkor a tanulást tűzte ki célként, és célzottan olyan szakmákra vállalkoztak a dalit fiatalok, amik egyetemet igényelnek. Ha nem tesszük elég magasra a lécet – ami nálunk most az érettségi megszerzését jelenti –, akkor valójában elfekvőkben tartjuk a cigány fiatalokat. És ez nem csak a szakmunkásképzőkre igaz. Nagyon sok gyerekkel találkozom a munkám során, akik közül sokan nem 8, hanem 10 évet töltenek el egy általános iskolában. Ezek nem kisegítő iskolák, hanem normál tantervű általános iskolák, és vannak, akik úgy kerülnek ki ezekről a helyekről, hogy nem tudnak írni, olvasni, nem tudják a szorzótáblát. A mi iskolánk annyiban még speciálisabb, hogy 9. osztályban mi mégiscsak a szorzótáblával foglalkozunk. Ha van olyan diák, aki ismeri a törteket, akkor már nagyon boldogok vagyunk. Waldorf-pedagógus vagyok, általában a 9. osztályt meg szoktuk bontani néhány órában, hogy tudjuk működtetni a betűfelismerő csoportot, mert sajnos ezt úgy kell érteni, ahogy mondom: betűfelismerést, betűösszekötést szoktam tanítani 16-17 éves fiataloknak.
A legborzasztóbb dolog, amivel jelenleg találkozunk, hogy elfogytak a gimnazistakorú cigány fiatalok. Amíg 18 év volt a tankötelezettségi korhatár, addig elég sok fiatal látogatta az intézményünket. Az utóbbi időben egyre kevesebb cigány gyerek jelentkezik gimnáziumba. Miért? Évről évre kevesebb gyerek kezdi az általános iskolát, de ahol szegregált iskolák vannak, nincs baj, ott azért van gyerek, és ha már van, az általános iskolák bent is tartják a tankötelezettségig őket, hiszen egy 16 éves nyolcadikos még nem olyan kirívó. Viszont a 16 éves korúak körében már nem beszélünk középiskoláról, egy ennyi idős gyerek inkább választja a közmunkát, amin a szülei is vannak, és mégiscsak lesz 52 ezer forint plusz a családi kasszában, így valamilyen szinten felnőtté is tud válni. Nincs választási lehetőségük.
MN: Az egyházi törvény megváltozása óta a Dr. Ámbédkar Iskola nem számít egyházi oktatási intézménynek.
OJ: Rendelkezünk egy köznevelési megállapodással a kormánnyal, ami azelőtt eleve járt, 2013-ban pedig kivették a köznevelési megállapodásból azt az egy mondatot, hogy a mindenkori egyházi normatívával megegyező összeg illeti meg az iskolát fenntartó Dzsaj Bhím közösséget. Azóta ugyanannyi normatívával működünk. Azt gondolom, hogy a mi iskolánk sokkal többet dolgozik napi szinten, mint egy átlag gimnázium: mi nem a tananyagot tanítjuk, hanem nevelni próbáljuk a fiatalokat. Sem a rendelkezésre álló idő, sem a pénz nem elég. Másfél-két év arra megy el, hogy kondicionáljuk a fiatalokat, többek között meggyőzzük őket arról, hogy nem bolondok, ők is képesek tanulni. De szerintem túl vagyunk már az utolsó utáni perceken. Nagyon magasnak látom azoknak a fiataloknak a számát, akik nem fognak soha az életben adófizető polgárokká válni. Attól rettegek a leginkább, hogy ha egyszer majd ez az egész közmunkásdi kilukad, nem fogunk tudni mit kezdeni azzal a tömeggel, amelynek a tagjait nem lehet integrálni a munkaerőpiacra, hiszen alapkészségekkel nem rendelkeznek. Rettegek attól, hogy hova fokozódik a bűnbakképzés. Folyamatosan szólunk, hogy ne legyenek ezek az emberek bűnbakok.
Én is cigánytelepről jöttem, ahonnan soha senki nem ment el tanulni. Aztán amikor megismerkedtem a Gandhi Gimnázium munkájával, és láttam kitűnő bizonyítványt Orsós vezetéknévvel, nem hittem el, hogy ilyen van. Aztán elkezdtem hinni benne, jártam a falvakat, részt vettem tehetséges fiatalok keresésében, és elkezdtem beépíteni ezt a gondolatot a cigánytelepen is, ahonnan jöttem. Ott én voltam a példa, én voltam az első érettségizett. Ez egy 100 fős cigánytelep, és bár eltelt 20 év, hármunknak diplomája van, ketten bent vannak az egyetemen, tizenketten leérettségiztek, többen jó szakemberek közülük, és Nyugat-Európában dolgoznak. Mi még fölfelé tudtunk mobilak lenni, de ma már el van döntve, hova lehet fejlődni: ha cigánytelepen születsz, ott is zárul a koporsód.
MN: Milyen a viszonyotok a sajókazai önkormányzattal?
OJ: Csöndes. Nem számolhatok már be semmilyen konfliktusról. Eljutottunk odáig, hogy már nem ütközünk akadályba, ha kultúrházat kell bérelni, eljönnek a rendezvényeinkre, tisztelettel köszönünk egymásnak, nincs vita, nincs baj. Most jó a viszony a településvezetéssel. Egyre inkább hallom a faluban, hogy nem is olyan rossz ez az iskola.
MN: Sajókaza mellett Alsózsolcán és most már Miskolcon is jelen van az iskola, és egyre több a nem cigány diákotok.
OJ: Egy faluban mindenki mindenkit ismer, és ha ez az iskola a legszegényebbeknek van, és sok cigány van a faluban, akkor nagyon nehezen kötelezi el magát egy ugyanolyan szegény, csak nem cigány, mert úgy van vele, hogy legalább ennyi maradjon meg a méltóságából, hogy ne süllyedjen le a cigányok szintjére. Sajókaza a telephelyünk, ott kevés nem cigány tanulónk van. Viszont Alsózsolcán, ami egy nagyobb település és közelebb van Miskolchoz, többen vannak. Miskolcra pedig, ahol ettől a tanévtől vagyunk jelen, eljutott a híre az iskolának: az is, hogy a jelenlegi végzős osztályunk majdnem fele nem cigány diákokból áll – ehhez kell a városi környezet. Ez egy fontos lépés. Dr. Ámbédkar is azt tanította, hogy ne maradj dalitként a falu szélen, hanem menj be a városba, és a legjobb egyetemeket keresd. Odamentünk egy egyetemi városba, hogy más közeg vegyen körül: ne a cigánytelep, hanem egyetemisták hada. Nagyon jó, hogy van egy miskolci épületünk, amit a Badur Alapítvány vásárolt nekünk, mert így intézményestül kiléptünk a gettóból.
| Mérges Buddha Orsós János és Derdák Tibor, a Dr. Ámbédkar Iskola két alapítója cigány fiatalok érettségihez juttatását tűzte ki célul: az oktatást választották fegyverüknek. A Sajókazán létrehozott gimnázium ma már Alsózsolcán és Miskolcon is perspektívát nyújt a legrémesebb körülmények között élő fiataloknak. Ezt a már-már emberfeletti küzdelmet dokumentálta több éven keresztül Stefan Ludwig osztrák rendező, aki a településen élve, a közeg részévé válva, több szemszöget vizsgálva tárta fel a sajókazai modellt. Az, hogy cigányok megdézsmálják a terményt, ellopnak ezt-azt, szétkapják a használaton kívüli, esetleg omladozó házat, általános jelenség Borsodban, de hogy érettségire tanulnak, angolul énekelnek vagy épp a meditáció alapjait sajátítják el, már korántsem ennyire megszokott, ám most már úgyszintén valóságos tény.
Ott, ahol a Jobbik a vezető politikai erő, ahol megszokott, hogy egy-egy település meghasadt társadalomként létezik, mert láthatatlan fal alakult ki a területén (jól elkülönítve a cigányokat a nem cigányoktól), igazán szívderítő látni, hogy van a cigányokat segítő programok között olyan, amely működik. Persze nem egyszerű dolog eljuttatni az érettségiig ezeket a fiatalokat, és nem is mindenkinek sikerül. Az ámbédkarosok lehetetlent nem ismerve, makacsul küzdenek azért is, hogy felvértezzék a társadalom ellenséges reakcióival szemben a gyerekeket. Akiknek így sem egyszerű. A kapirgáló tyúkok között megbújó Buddha-szobor, maga a gimnázium és ez a nagyszerű dokumentumfilm is csak eszköz, esély; az élet sokkal durvább. Forgalmazza a magyarhangya
| |||
