Ne félj, csak egy idegen vagyok! – Vendégmunkások Jánossomorján

Két éve nyílt meg az osztrák munkaerőpiac a magyar állampolgárok előtt – ettől a határ menti városban meg is ugrott a vendégmunkásoknak feketén kiadott albérletek száma. Helyszíni riport egy település életének átalakulásáról, és az idegenek kollektív megbélyegzéséről.

Péntek van, késő délután: a hatezer lakosú Jánossomorja főtere üres, csupán néhány fagylaltozó család járkál az utcákon. A munkaidő lassan véget ér a földeken, egyre több munkásokkal teli kisbusz érkezik az osztrák határ felől. Egy helyi lakos szerint könnyen megtalálom majd a vendégmunkásokat, ugyanis esti szabadidejüket a főtéren töltik. Egy apró kenyérboltra mutat az utca túlsó oldalán: „Oda járnak vásárolni.” Alig fél óra múlva valóban találok egy beszélgető csoportot az üzlet előtt: mindannyian vendégmunkások. Egyikük sem szeretne névvel nyilatkozni. „Tartanak valamitől?” – kérdem. Ők nem félnek senkitől, de „hallani ezt-azt. Tudjuk, hogy sokan nem kedvelnek minket. Nem mi tehetünk róla. Sajnos közülünk is vannak, akik kötekednek a helyiekkel, s így minket is megbélyegeznek. Nem akarunk mi rosszat. Csak dolgozni tisztességesen”. (A mórahalmi vendégmunkásokról szóló írásunkat itt olvashatja.)

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Jánossomorján az utóbbi években akadtak olykor kisebb összetűzések a helyi lakosok és a vendégmunkások között. „Sose tudni, hogy ki kezdi – mondják –, mi ebben nem is szeretnénk részt venni.” Egyikük lakatosként dolgozott Borsod megye egy kis falujában. Tíz évvel ezelőtt nehezen, de meg tudott élni a mesterségéből, aztán egyre rosszabb lett minden. Előbb már csak közeli ismerősöknek tett szívességet, végül ők sem jöttek. Nem tudtak fizetni. „Mintha csak eltűnt volna a munka” – mondja az 50 év körüli férfi, aki ezen a nyáron sógorával jött Jánossomorjára, felesége és két fia otthon maradtak. „Nem olyan hosszú ez az idő, és egész jó pénzt viszünk haza, amivel egy darabig elvagyunk. A fát meg tudom venni télre.” Egy másik férfi Romániából jött a feleségével és idősebb fiával. „A két kicsi a nagyanyjuknál maradt. A feleségem előbb hazamegy. Jól bírják, s jól tudják, hogy miért vagyunk itt. Tavaly nyáron is itt voltunk, akkor sem volt semmi probléma.”

A férfi szerint mindenképp megéri négy-öt hónap munka Ausztriában. Sokat kell mindenkinek dolgozni, napi legalább 10 órát. „Nem a legjobb, de van ennél sokkal rosszabb – meséli a felesége. – Persze, ebben a hőségben nem egy álom. De ha nincs ilyen meleg, jól elvagyunk. Beszélgetünk, hülyéskedünk, és még a németből is ragad ránk valami. Nekünk szerencsénk van a munkáltatónkkal. Hallani, hogy vannak olyanok, akik rabszolgaként bánnak a többiekkel.” Megkérdem, be vannak-e jelentve. „Ezt hagyjuk – mondja egyikük nevetve. – Lényeg, hogy kapunk pénzt.” Ők hagymát szednek, de júliusban kukoricát fognak címerezni. Öt eurót kapnak óránként, a napi 50 szinte minden alkalommal összejön. „Keveset költünk itt, szinte csak alapélelmiszerekre és mosószerre. Nem is tudnánk mit csinálni. Sok a munka.”
A helyi lakosokkal nemigen tartják a kapcsolatot. Néha leülnek egy sörözőbe, de a város rendezvényein nem vesznek részt. „Időnk s energiánk sem lenne beilleszkedni” – mondja a Romániából érkezett férfi.

Biznisz az albérlet

Közel 17 ezerrel nőtt a magyar munkavállalók száma Ausztriában azután, hogy az osztrák munkaerőpiac 2011 májusában megnyílt az unióhoz 2004-ben csatlakozott tagországok állampolgárai előtt. Egy tavalyi adat szerint körülbelül hatvanezer magyar, azaz egy nagyobb méretű hazai város lakossága dolgozik nyugati szomszédunknál. A legtöbben a vendéglátás, a turizmus, illetve az építőipar területén találtak munkát. (A Vas megyei ingázókról szóló korábbi írásunkat itt olvashatja.)

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Jánossomorja az andaui határátkelőtől alig öt kilométerre fekszik, de a környező két nagyobb várostól, Csornától és Mosonmagyaróvártól sem választja el nagy távolság. A környéken, még a magyar határon belül, sok külföldi és magyar cég gyára áll (Leier Építő Kft., az AMB, a Dr. Oetker, a PEZ Kft., az Ed.Haas Hungaria Kft).

A település alpolgármestere nem tudja pontosan megmondani, hány vendégmunkás él jelenleg Jánossomorján. „Az biztos, hogy évről évre többen érkeznek.” Lőrincz György szerint az elmúlt két-három évben körülbelül 3-400 kérvény érkezett nem állandó lakcím igénylésére. „A vendégmunkások főként az ország keleti, szegényebb részéről jönnek, esetleg Románia magyar lakta területeiről. Mezőgazdasági jellegű, nehéz fizikai munkát végeznek. Amit az osztrák nem szívesen csinál meg egymaga” – mondja az alpolgármester. Lőrincz szerint a munkások és a helyiek között bár van néha feszültség, az egyelőre nem forgatta fel fenekestül a város életét. „A helyiek számára a vendégmunkások lassan a mindennapok része. Ez okozhat társadalmi feszültséget, de a belső migrációnak is megvannak a maga negatív hozadékai.” Az emberek egy dolgot tehetnek: válogassák meg, hogy kinek, kiknek adják ki albérletbe lakásaikat, szobáikat. „Vannak, akik ebben nagy üzletet látnak, és válogatás nélkül adnak ki mindent. Gazdasági melléképületeket például.”

Szép szó a disznóólra

Értesüléseink szerint egy család számára alkalmas albérlet körülbelül hetvenezer forintba kerül Jánossomorján. A vendégmunkásoknak a napi ezerforintos szállásdíj itt is általános. Ez a „megoldás” – noha jóval olcsóbb, mint az albérlet – sokkal rosszabb körülményeket és zsúfoltságot is jelent. Egyébként egyre nehezebb szabad helyet találni nem csupán Jánossomorján, hanem Mosonmagyaróváron vagy Hegyeshalomban is.

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

Egy helyi vendéglős szerint az egész probléma nem most kezdődött, hanem körülbelül öt-hat éve, „de az elmúlt időszakban durvult el a helyzet”. Rengetegen feketén adják ki lakásukat albérletbe: melléképületeket, hátsó udvarokat, majd ujjával a főút bezárt üzlethelyiségei felé mutat. A férfi 21 éve él a városban, azt mondja, régen megismert mindenkit az utcán, de ma már alig. Említem, hogy a városvezetés szerint nem vészes a helyzet azon kívül, hogy sok gazdasági melléképületet adnak ki bejelentés nélkül. „Persze, hogy nem – mondja. – Ha azonban az egyikük lányát este megkergetné valaki, biztosan másként beszélnének. Feszült a helyzet, az biztos. Azt nem tudom, hogy félnek-e az emberek, de óvatosabbak.” Nevetni kezd: „Gazdasági melléképület? Szép szó a disznóólra.”

Mindennapi feszültségünket

A helyi polgárőr-egyesület 2007-ben alakult, körülbelül 30 fővel. Németh László elnök szerint nagy a feszültség a helyiekben, és sok a komolyabb incidens. Hozzájuk is érkeznek panaszok, de mint mondta, nem tehetnek semmit azonkívül, hogy értesítik a rendőrséget. „Figyelő szerv a miénk, csak járőrőzünk, a szimpla jelenlétünkkel próbálunk rendet tartani az utcán. Nem állíthatunk le senkit, nem igazoltathatunk.” Németh szerint 5-600 vendégmunkás is lehet a faluban, akik közül szerinte talán ha 100 dolgozhat. „A többi teng-leng. Idegenforgalmi adót kellene szedni. Rengetegen vannak, és el sem lehet küldeni őket.”

Sárközi Zsolt, a város cigány kisebbségi önkormányzatának elnöke szerint nagyon megszaporodtak a betörések és lopások. Nemcsak a városban, hanem a szomszédos Andauban is. „Tíz évvel ezelőtt ilyen nem volt” – teszi hozzá. Sárközi nehezményezi, hogy évekkel korábban még emberként bántak az osztrák munkáltatók a magyar munkásokkal, ma azonban úgy beszélnek velük, mint az állatokkal.

A győri rendőrségen ezzel szemben arról tájékoztatnak: Jánossomorján a múlt évekhez képest csökkent a bűncselekmények száma. A rendőrség szerint a vendégmunkások jelenléte nem okoz feszültséget a városban. Erre felidézünk egy tavaly őszi esetet, ahol helyiek és vendégmunkások kerültek összetűzésbe egymással. A helyi média tömegverekedésről írt. „Nem volt semmiféle tömegverekedés, csupán két-három ittas ember vitája” – ismerjük meg a hivatalos értelmezést.

Ne hasonlítsák!

Pár nappal később ismét találkozom a Romániából érkezett férfival. Megemlítem neki, hogy a helyiek szerint megnőtt a bűnözések száma, és a vendégmunkásokat okolják emiatt. „Kapunk mi sokfélét – mondja –, feketének, sötétebb bőrűnek hívnak. Vannak, persze, akik sokat balhéznak. Néha mennek dolgozni, néha nem. Amikor kedvük tartja.” Szerinte biztos akadnak bűnűzők közöttük, akik ide-oda betörnek, de nem szereti, ha hozzájuk hasonlítják őt és a feleségét. „Mi nem csinálunk itt semmi rosszat. Sőt, mintha itt se lennénk, olyan keveset járunk ki. Néha kiülünk, persze, a többiekkel. Nekünk is kell lazítani néha. Ez csak nem bűn?”