Sosem lelkesedtem a fociért. Az Eb-k, vb-k is hidegen hagytak, de azt megtanultam, hogy nagyon kell értékelni, ha egy férfi akkor is segít például behozni a csomagjaimat a telekről, amikor épp a döntő van. Életemben nem szurkoltam semmilyen csapatnak. Hogy mennyire nem vagyok képben, jól mutatja egy 2010-es felvétel.
A vb idején kaptam egy telefont, hogy menjek be a televízióba. Nem értettem, pontosan mit szeretnének tőlem, tán a futball és a nők kapcsolatáról kell majd beszélnem. Fixáltuk az időpontot, megérkeztem, és ott derült ki, hogy
én leszek a kommentátor,
noha csak annyit tudtam, hogy van két csapat, meg a labda és vannak gólok. Megkaptam a csapatok névsorát, és hajrá. Ha már ott voltam, gondoltam, megoldom.
Mint ahogy 10 évvel korábban… Ekkor született ugyanis a Futballada című versem. Akkoriban termékeny szerző voltam, de még mindig örömet tudott okozni, ha a nevemet nyomtatásban láttam. Mutattam is apámnak büszkén a legújabb versemet az ÉS-ben. Nem lelkesedett, van abban valami monoton és sivár, ha az ember folyamatosan csak ugyanazon a helyen publikál, mondta. Mi villanyozna fel? – kérdeztem tőle.
„Ha a sportrovatban villantanál valamit.”
(Akkor még volt ilyen az ÉS-ben is.) Fogadjunk, hogy azt nem tudod megcsinálni – tette hozzá.
Mindig érdekeltek a lehetetlennek tűnő feladatok, így hát még aznap este megnéztünk egy mérkőzést a barátnőmnél. Azonnal elvarázsolt Van der Sar, a holland kapus. Az az orr! Az a láb! Több mint focista, több mint férfi: idol! (Ma is jól néz ki, ha popsztár lett volna, még a színpadon állna, az a típus, aki szépen öregszik… Imádom az egyenes haját, fejének egérszerű formáját. A versben két a-val írtam a nevét, és nem javították ki, én sem fogom, bár már nem emlékszem, hogy azért írtam-e úgy, mert el akartam kerülni a vulgáris kiejtést, vagy szimplán hülye vagyok.) Igen ám, de ez sovány egy költeményhez, ijedtem meg rögtön.
És akkor láttam meg Vítor Baíát.
| ||
Nem vonzott soha ez a göndör, fekete, mediterrán félisten típus, de benne volt valami kisfiús, csiklandozós szexepil. Ám nem ez volt a döntő, hanem a lágyan jambikus neve. Akkoriban sok balladát írtam, szerettem a forma erőltetettségét és szigorát, és ehhez jól illett mindez. Szerencsére Vítor soha nem fogja megtudni, hogy csak jobb híján voltam szerelmes belé. Hogy bűnöm feloldódjon, megnézem a döntőt, és a portugáloknak szurkolok.
| Futballada
|
