Milyen kár, hogy a fociban nincs kettős vereség

  • narancs.hu
  • 2016. július 3.

Kispálya

Két óra óvatoskodás után nagy burleszk tegnap. Mi jöhet még?

Tegnap este a kontinens legjobbjai csaptak össze a labdarúgó Európa-bajnokságon. Az eredmény két óra izzadmányos unalom: játékosoknak és nézőknek is a végkimerülésig. Mondjuk azt, hogy a magas ellenfelek annyira tartottak egymástól a tegnapi Németország–Olaszország-focimeccsen, hogy mindvégig csak a biztonsági játékra koncentráltak, s az ilyesmi sosem eredményez látványos futballt. De ez még csak hagyján lenne, viszont ez a harcmodor tegnap jól láthatóan a játékosok idegeit is felőrölte.

Müller és Parolo fejelne

Müller és Parolo fejelne

Fotó: MTI

Mire a 11-esek „drámájához” értek, nos, nem nagyon voltak maguknál, s egészen nevetséges dolgokat produkáltak. Gondoljunk csak a direkt tizenegyest rúgni beállított Zaza táncára (annyit kábé egy óvodás is tud, hogy azzal nem rúgatok büntetőt, aki a meccsen hozzá sem ért a labdához, mert ideje sem volt 20 méternél többet futni). Vagy éppenséggel szegény – pályája vége felé járó – Schweinsteiger egekbe lőtt labdájára (pedig a német kedvenc másodszor dicsőülhetett volna meg a versenyen; az ukránoknak rögtön a beállítása után lőtt gólja mellett nyilván jól mutatott volna az olaszok ellen szerzett győztes találat). De ilyen a foci, néha ölik egy kicsit.

A dolog mégis elgondolkodtató: biztos, hogy ez a tizenegyrúgósdi a legjobb megoldás? A tegnapi helyett például sorsolással is eldönthették volna a továbbjutást. Még a meccs előtt.

Vagy egyszerűen csak felhívják Linekert.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.