52/37. Pitigrilli

KOmplett

A régebbi korok szórakoztató szerzőit épp olyan könnyen elfelejti a nagyközönség, mint amilyen könnyű olvasmánynak tűnnek a könyveik. Pedig sok vidám percet okozhatnak, valahogy nívósabbnak tűnnek azoknál a műveknél, amiket manapság falnak a nők milliói. Pitigrilli nagy mániám. És nem csupán fanyar humora miatt.

Igazi jóízű lektűrök kerültek ki Pitigrilli keze alól, amik szerintem bőven túlmutatnak a puszta szórakozáson. Az írói játékok, az olvasók felé való gúnyos kikacsintások mestere ő, aki egyik botránybestsellert írta a másik után. (Érdekes, hogy a kispolgárok nagy kifigurázójaként mégis az igazi kispolgárok kedvence lett…)

Szeretem éles megjegyzéseit, anekdotikus regényépítését, idézhető, minden emberi gyengeségre lecsapó mondásait. (Egy helyütt már írtam róla, ott a szépség, azaz a külsőségek elemzésének tükrében:

Minden könyvét agyonjelöltem, mert kétoldalanként találhatunk nála egy-egy mellbevágó vagy kacagásra ingerlő megjegyzést. Nem válogatott, egyként kapott nála a darabszerző, a hírlapíró, a segédszínész, a szűz és a kokott. Először hízeleg az olvasónak, megnyeri klisékkel, sziporkákkal, aztán az egyik hős odavágja: „A szokatlan dolgok sosem tetszenek a közönségnek. Az tetszik, ami csupán látszatra eredeti, csak egy fokkal mászik feljebb, nagy óvatosan az újszerűség lépcsőzetén. Ha egyetlen ugrással a lépcső tetején terem, biztos, hogy fejest fog bukni. A közönség a régi, jól bevált receptek szerint összehabart kotyvalékot szereti, amit már ezerszer feltálaltak neki.” Pitigrilli cinizmusa leginkább ebben nyilvánul meg: kiszolgál, és közben jelzi (és néha a szövegből is kicsillan), hogy ez neki semmi, de ha nektek ez kell, kisujjból kirázom…

A képeket két regényhez készítettük. Az úszógumis pár napja készült, itt a horvátországi kis szigeten, ahol nyár végén időzöm egy művésztáborban.


Fotó: Legi

A Kokain egyik jelenete nagyon megragadt bennem. A szerető (mert mindig szerepelnek cinikus vagy éppen túltüzesedett szeretők a könyvekben) úszni tanítja a hölgy férjét. A férj remek tanítványnak bizonyul, ám a legnagyobb vágya az, hogy megtanulja, milyen az, amikor teljesen szabad, elengedett állapotban fekszik csupán a vízen. Egyik nap az úszásoktatásból egyedül érkezik vissza a szerető. A nő kérdi, hogy megtanult-e már a férje a vízen lebegni. A válasz egyszerű: igen. (És hamarosan kiderül a csattanó, hogy mindezt már vízihullaként teszi.) Én sosem szerettem csak úgy ringatózni, illetve sosem megyek nyílt vízbe úszógumi nélkül, amit az ismerőseim zöme roppant viccesnek talál. Nem távolodom el a parttól, beljebb már félek, ellenben a hullámok ölelését szeretem érezni. Ez az igazi lebegés, kár, hogy a halott férj nem az én példámat követte…


Fotó: Legi

A másik fotót A 18 karátos szűz ihlette – de voltaképpen mindegyik regényhez csodásan passzintható. A mondén nők képe ez, a bárokban üldögélőké, akiknek üres fecsegése vegyül az örökké részeg (vagy másnapos), mindenképpen világfájdalmas kávéházi muzsikusok zenéjével. A nőké, akik csábítanak, örök készenlétben tartják szolgai sorban lévő udvarlóikat. A képen ott a nő, a primadonna, a  színésznő, akinek olyan tükör a világ (és főleg rajongói csillogó tekintete), melyben csak és kizárólag önmaga nagyszerűségét látja visszavillanni. A nő, akit a szerző szívesen nevez izzó idegzetűnek, szeszélyesnek, változékonynak, akinek már egy sóhaja is kegy, akinek minden gesztusa csupán leereszkedés. A nő, aki azért kiszámíthatatlan, mert alapvetően számító: a szeszély eszköz, amit bármikor átválthat: hisztériára vagy hízelkedésre. Az a nő, aki csupán a képzeletben és a hasonlóan szórakoztató regényekben él…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.