52/37. Pitigrilli

KOmplett

A régebbi korok szórakoztató szerzőit épp olyan könnyen elfelejti a nagyközönség, mint amilyen könnyű olvasmánynak tűnnek a könyveik. Pedig sok vidám percet okozhatnak, valahogy nívósabbnak tűnnek azoknál a műveknél, amiket manapság falnak a nők milliói. Pitigrilli nagy mániám. És nem csupán fanyar humora miatt.

Igazi jóízű lektűrök kerültek ki Pitigrilli keze alól, amik szerintem bőven túlmutatnak a puszta szórakozáson. Az írói játékok, az olvasók felé való gúnyos kikacsintások mestere ő, aki egyik botránybestsellert írta a másik után. (Érdekes, hogy a kispolgárok nagy kifigurázójaként mégis az igazi kispolgárok kedvence lett…)

Szeretem éles megjegyzéseit, anekdotikus regényépítését, idézhető, minden emberi gyengeségre lecsapó mondásait. (Egy helyütt már írtam róla, ott a szépség, azaz a külsőségek elemzésének tükrében:

Minden könyvét agyonjelöltem, mert kétoldalanként találhatunk nála egy-egy mellbevágó vagy kacagásra ingerlő megjegyzést. Nem válogatott, egyként kapott nála a darabszerző, a hírlapíró, a segédszínész, a szűz és a kokott. Először hízeleg az olvasónak, megnyeri klisékkel, sziporkákkal, aztán az egyik hős odavágja: „A szokatlan dolgok sosem tetszenek a közönségnek. Az tetszik, ami csupán látszatra eredeti, csak egy fokkal mászik feljebb, nagy óvatosan az újszerűség lépcsőzetén. Ha egyetlen ugrással a lépcső tetején terem, biztos, hogy fejest fog bukni. A közönség a régi, jól bevált receptek szerint összehabart kotyvalékot szereti, amit már ezerszer feltálaltak neki.” Pitigrilli cinizmusa leginkább ebben nyilvánul meg: kiszolgál, és közben jelzi (és néha a szövegből is kicsillan), hogy ez neki semmi, de ha nektek ez kell, kisujjból kirázom…

A képeket két regényhez készítettük. Az úszógumis pár napja készült, itt a horvátországi kis szigeten, ahol nyár végén időzöm egy művésztáborban.


Fotó: Legi

A Kokain egyik jelenete nagyon megragadt bennem. A szerető (mert mindig szerepelnek cinikus vagy éppen túltüzesedett szeretők a könyvekben) úszni tanítja a hölgy férjét. A férj remek tanítványnak bizonyul, ám a legnagyobb vágya az, hogy megtanulja, milyen az, amikor teljesen szabad, elengedett állapotban fekszik csupán a vízen. Egyik nap az úszásoktatásból egyedül érkezik vissza a szerető. A nő kérdi, hogy megtanult-e már a férje a vízen lebegni. A válasz egyszerű: igen. (És hamarosan kiderül a csattanó, hogy mindezt már vízihullaként teszi.) Én sosem szerettem csak úgy ringatózni, illetve sosem megyek nyílt vízbe úszógumi nélkül, amit az ismerőseim zöme roppant viccesnek talál. Nem távolodom el a parttól, beljebb már félek, ellenben a hullámok ölelését szeretem érezni. Ez az igazi lebegés, kár, hogy a halott férj nem az én példámat követte…


Fotó: Legi

A másik fotót A 18 karátos szűz ihlette – de voltaképpen mindegyik regényhez csodásan passzintható. A mondén nők képe ez, a bárokban üldögélőké, akiknek üres fecsegése vegyül az örökké részeg (vagy másnapos), mindenképpen világfájdalmas kávéházi muzsikusok zenéjével. A nőké, akik csábítanak, örök készenlétben tartják szolgai sorban lévő udvarlóikat. A képen ott a nő, a primadonna, a  színésznő, akinek olyan tükör a világ (és főleg rajongói csillogó tekintete), melyben csak és kizárólag önmaga nagyszerűségét látja visszavillanni. A nő, akit a szerző szívesen nevez izzó idegzetűnek, szeszélyesnek, változékonynak, akinek már egy sóhaja is kegy, akinek minden gesztusa csupán leereszkedés. A nő, aki azért kiszámíthatatlan, mert alapvetően számító: a szeszély eszköz, amit bármikor átválthat: hisztériára vagy hízelkedésre. Az a nő, aki csupán a képzeletben és a hasonlóan szórakoztató regényekben él…

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.