Szeretem a felnőtteknek is szóló meséket, sőt, ez a kis történet sokkal inkább betalál az idősebbeknek, egy kamasz vagy egy gyerek még egyszerűen nem tudja befogadni azt a szomorúságot, amiről ez a voltaképpen nagyon egyszerű történet szól. Az egyes szám első személyű hős a gyerekkorából indul, de már abból az életkorból, mikor felfogjuk, nem tudunk repülni. (Nagyon sokakkal megállapítottuk már, hogy ez mindenkiben ott van, álmodunk a repülésről, relaxálás – és bizonyos lazító gyakorlatok – közben sikerül csak, az illúziót megkaphatjuk azért…)
| ||
Pótlékokat keresünk a valóságban, és ki-ki megtalálja a sajátját. A kisregény hőse abban, hogy magas fákra mászik, a lombkoronában időzik, alkalmi fészkekben lel otthonra. A fészkek tetejéről belátja a világot, felülről tudja nézni a kis faluját, és egy kicsit saját magát is. Nem így tesz a rejtélyes Sommer úr, aki a földhöz tapadva kacskaringós botjával csak járja és járja a falut, erdőt és mezőt, szinte soha nem állva meg. Nem mesélem el az egészet, el kell olvasni. Amikor letettem, arra vágytam, hogy kimenjek egy erdőbe, és csak úgy legyek, magammal. Szerencsére az utóbbi heteket a bajor Alpokban töltöttem, így ez nem volt lehetetlen. Fára persze én már nem mászom, de ettől függetlenül csupán a magas fák megnyugtatóan mozdulatlan látványa is hihetetlen erővel hatott rám.
Eszembe jutott, hogy tavaly, mikor az erdei vadászházba indultam írni, egyik barátom azt mondta, már az első nap találjak egy fát, amihez mindennap kimegyek, és aminek a törzsét átölelhetem, mert ez majd átsegít azon, hogy a hosszú idő alatt magányosnak érezzem magam. Tényleg segített, bár nem tudtam egyetlen fát kiválasztani, az ottani arborétum majd mindegyik ősfáját tudtam szeretni. De végül egy vastag törzsű tűlevelű mellett kötöttem ki, talán azért is, mert volt egy kis rönk az alján, amin üldögélni lehetett. Ha elfáradtam az írásban, vagy úgy éreztem, egyetlen ötletem sincs, felsétáltam a fámhoz, és alatta folytattam a töprengést, gyakran hangosan, megfogalmazva az aktuális problémámat.
Tudom, misztikusan hangzik, de tényleg sokszor segített. Tegnap este egy barátnőmmel beszélgettem telefonon hosszan, aki szintén vidékre száműzte magát, hogy összeszedje a gondolatait. Mint mindannyian, akik a városban elég zsúfolt életet viszünk, az első időkben ő sem találta a helyét. Aztán rálelt a saját fájára… És most azzal „beszélget”. Azt mondja, minden felgyülemlett gondját, bánatát hangosan kimondja néma hallgatójának, és egyszerűen ettől megkönnyebbül, el tudja hagyni a súlyokat. Sokat gondolkodom azon, hogy tényleg nem való nekem a nagyvárosi élet, hogy vissza kellene lépnem, újra közelebb lennem a természethez, a fáimhoz. És hogy az ilyesfajta kivonulás még sokaknak segíthetne. De lehet, hogy a városban is megtalálhatjuk a saját fánkat (ezt már képletesen értem), ami elemel a földtől, de nem hagy végletesen elszállni. A lényeg, hogy ne kössön röghöz még a saját képzeletünk se, mert ha nem is akarunk feljebb látni, akkor tényleg bármelyik pillanatban lecsaphat ránk a kétségbeesés…
