A fákhoz beszélni

KOmplett

Nemrég jelent meg Süskindnek, akit elsősorban A parfüm írójaként tartunk számon egy kecses kis könyve, Sommer úr története címmel, Tandori Dezső gyönyörű fordításában. Egyik este azzal feküdtem le, hogy beleolvasok, hiszen a jó mese elaltat majd. Ehelyett hajnalig ébren tartott, teljesen belefeledkeztem a szövegbe, ami egyszerűen nem engedte magát abbahagyni.

Szeretem a felnőtteknek is szóló meséket, sőt, ez a kis történet sokkal inkább betalál az idősebbeknek, egy kamasz vagy egy gyerek még egyszerűen nem tudja befogadni azt a szomorúságot, amiről ez a voltaképpen nagyon egyszerű történet szól. Az egyes szám első személyű hős a gyerekkorából indul, de már abból az életkorból, mikor felfogjuk, nem tudunk repülni. (Nagyon sokakkal megállapítottuk már, hogy ez mindenkiben ott van, álmodunk a repülésről, relaxálás – és bizonyos lazító gyakorlatok – közben sikerül csak, az illúziót megkaphatjuk azért…)

false

Pótlékokat keresünk a valóságban, és ki-ki megtalálja a sajátját. A kisregény hőse abban, hogy magas fákra mászik, a lombkoronában időzik, alkalmi fészkekben lel otthonra. A fészkek tetejéről belátja a világot, felülről tudja nézni a kis faluját, és egy kicsit saját magát is. Nem így tesz a rejtélyes Sommer úr, aki a földhöz tapadva kacskaringós botjával csak járja és járja a falut, erdőt és mezőt, szinte soha nem állva meg. Nem mesélem el az egészet, el kell olvasni. Amikor letettem, arra vágytam, hogy kimenjek egy erdőbe, és csak úgy legyek, magammal. Szerencsére az utóbbi heteket a bajor Alpokban töltöttem, így ez nem volt lehetetlen. Fára persze én már nem mászom, de ettől függetlenül csupán a magas fák megnyugtatóan mozdulatlan látványa is hihetetlen erővel hatott rám.

Eszembe jutott, hogy tavaly, mikor az erdei vadászházba indultam írni, egyik barátom azt mondta, már az első nap találjak egy fát, amihez mindennap kimegyek, és aminek a törzsét átölelhetem, mert ez majd átsegít azon, hogy a hosszú idő alatt magányosnak érezzem magam. Tényleg segített, bár nem tudtam egyetlen fát kiválasztani, az ottani arborétum majd mindegyik ősfáját tudtam szeretni. De végül egy vastag törzsű tűlevelű mellett kötöttem ki, talán azért is, mert volt egy kis rönk az alján, amin üldögélni lehetett. Ha elfáradtam az írásban, vagy úgy éreztem, egyetlen ötletem sincs, felsétáltam a fámhoz, és alatta folytattam a töprengést, gyakran hangosan, megfogalmazva az aktuális problémámat.

Tudom, misztikusan hangzik, de tényleg sokszor segített. Tegnap este egy barátnőmmel beszélgettem telefonon hosszan, aki szintén vidékre száműzte magát, hogy összeszedje a gondolatait. Mint mindannyian, akik a városban elég zsúfolt életet viszünk, az első időkben ő sem találta a helyét. Aztán rálelt a saját fájára… És most azzal „beszélget”. Azt mondja, minden felgyülemlett gondját, bánatát hangosan kimondja néma hallgatójának, és egyszerűen ettől megkönnyebbül, el tudja hagyni a súlyokat. Sokat gondolkodom azon, hogy tényleg nem való nekem a nagyvárosi élet, hogy vissza kellene lépnem, újra közelebb lennem a természethez, a fáimhoz. És hogy az ilyesfajta kivonulás még sokaknak segíthetne. De lehet, hogy a városban is megtalálhatjuk a saját fánkat (ezt már képletesen értem), ami elemel a földtől, de nem hagy végletesen elszállni. A lényeg, hogy ne kössön röghöz még a saját képzeletünk se, mert ha nem is akarunk feljebb látni, akkor tényleg bármelyik pillanatban lecsaphat ránk a kétségbeesés…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.