A fákhoz beszélni

KOmplett

Nemrég jelent meg Süskindnek, akit elsősorban A parfüm írójaként tartunk számon egy kecses kis könyve, Sommer úr története címmel, Tandori Dezső gyönyörű fordításában. Egyik este azzal feküdtem le, hogy beleolvasok, hiszen a jó mese elaltat majd. Ehelyett hajnalig ébren tartott, teljesen belefeledkeztem a szövegbe, ami egyszerűen nem engedte magát abbahagyni.

Szeretem a felnőtteknek is szóló meséket, sőt, ez a kis történet sokkal inkább betalál az idősebbeknek, egy kamasz vagy egy gyerek még egyszerűen nem tudja befogadni azt a szomorúságot, amiről ez a voltaképpen nagyon egyszerű történet szól. Az egyes szám első személyű hős a gyerekkorából indul, de már abból az életkorból, mikor felfogjuk, nem tudunk repülni. (Nagyon sokakkal megállapítottuk már, hogy ez mindenkiben ott van, álmodunk a repülésről, relaxálás – és bizonyos lazító gyakorlatok – közben sikerül csak, az illúziót megkaphatjuk azért…)

false

Pótlékokat keresünk a valóságban, és ki-ki megtalálja a sajátját. A kisregény hőse abban, hogy magas fákra mászik, a lombkoronában időzik, alkalmi fészkekben lel otthonra. A fészkek tetejéről belátja a világot, felülről tudja nézni a kis faluját, és egy kicsit saját magát is. Nem így tesz a rejtélyes Sommer úr, aki a földhöz tapadva kacskaringós botjával csak járja és járja a falut, erdőt és mezőt, szinte soha nem állva meg. Nem mesélem el az egészet, el kell olvasni. Amikor letettem, arra vágytam, hogy kimenjek egy erdőbe, és csak úgy legyek, magammal. Szerencsére az utóbbi heteket a bajor Alpokban töltöttem, így ez nem volt lehetetlen. Fára persze én már nem mászom, de ettől függetlenül csupán a magas fák megnyugtatóan mozdulatlan látványa is hihetetlen erővel hatott rám.

Eszembe jutott, hogy tavaly, mikor az erdei vadászházba indultam írni, egyik barátom azt mondta, már az első nap találjak egy fát, amihez mindennap kimegyek, és aminek a törzsét átölelhetem, mert ez majd átsegít azon, hogy a hosszú idő alatt magányosnak érezzem magam. Tényleg segített, bár nem tudtam egyetlen fát kiválasztani, az ottani arborétum majd mindegyik ősfáját tudtam szeretni. De végül egy vastag törzsű tűlevelű mellett kötöttem ki, talán azért is, mert volt egy kis rönk az alján, amin üldögélni lehetett. Ha elfáradtam az írásban, vagy úgy éreztem, egyetlen ötletem sincs, felsétáltam a fámhoz, és alatta folytattam a töprengést, gyakran hangosan, megfogalmazva az aktuális problémámat.

Tudom, misztikusan hangzik, de tényleg sokszor segített. Tegnap este egy barátnőmmel beszélgettem telefonon hosszan, aki szintén vidékre száműzte magát, hogy összeszedje a gondolatait. Mint mindannyian, akik a városban elég zsúfolt életet viszünk, az első időkben ő sem találta a helyét. Aztán rálelt a saját fájára… És most azzal „beszélget”. Azt mondja, minden felgyülemlett gondját, bánatát hangosan kimondja néma hallgatójának, és egyszerűen ettől megkönnyebbül, el tudja hagyni a súlyokat. Sokat gondolkodom azon, hogy tényleg nem való nekem a nagyvárosi élet, hogy vissza kellene lépnem, újra közelebb lennem a természethez, a fáimhoz. És hogy az ilyesfajta kivonulás még sokaknak segíthetne. De lehet, hogy a városban is megtalálhatjuk a saját fánkat (ezt már képletesen értem), ami elemel a földtől, de nem hagy végletesen elszállni. A lényeg, hogy ne kössön röghöz még a saját képzeletünk se, mert ha nem is akarunk feljebb látni, akkor tényleg bármelyik pillanatban lecsaphat ránk a kétségbeesés…

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.

Utat tört magának

Tasó Lászlót 2022-ben még szavazati rekorddal választották országgyűlési képviselővé, jövőre már csak listán indítja a Fidesz–KDNP. Nyíradonyban, ahol harminc éve lett polgármester, és ahová dőlt az uniós pénz, az új vezetés kifizetetlen közvilágítási számlával, büntetőeljárásokkal szembesült, továbbá azzal, mi minden függ a képviselőtől.