A nagy falatot, a Karnevált büntetésként kaptam. Kiselőadást kellett tartsak belőle, és volt összesen két hetem rá. Az elolvasásra és a felkészülésre együtt. A tanárnő, aki a korszakról az előadásokat és a szemináriumokat tartotta, nem viccelt. Rettegett volt ő főiskolaszerte, féltünk tőle és szerettük, mindkettő érzés egyaránt motivált, hogy ne nagyon blicceljük el az órákat. A mai napig nem tudom, mikor viccelt, mikor beszélt halálosan komolyan. Amikor az első órára bejött, így startolt: „Aranyoskáim, maguk férgek! Tekergőznek a felsőoktatás testében. De én majd megverem a talpacskáikat!” A csoportunk nagy része döbbenten hallgatta őt, én a barátnőmmel majdnem lefejeltem az asztalt, úgy nevettünk.
| ||
A kis nő (volt már akkor vagy hetvenéves) mindig nagyon adott magára, dauerolt haja viccesen az égnek meredt, hosszú kombinéja néha kilógott rövid szoknyája alól, és az örökösen viselt hatalmas láncaival úgy nézett ki, mint egy afrikai törzsfőnök asszony. Három szerelme volt: Hamvas Béla, Füst Milán és Kassák. „Milánom is megmondta…” – érzékenyült el olykor, vagy a „Drága jó Béla…” – sóhajtott máskor. Egyik nagy pechemre épp egy Hamvas-előadás helyett választottam az Ibolya presszót. Már délelőtt beittunk kicsit, nem is vettük észre a mellettünk elsiető tanárnőt. Hogy ő látott minket, rá két napra derült ki.
„Most mondja meg – dörrent rám –, mi volt érdekesebb, felemelőbb és tanulságosabb, mint Kemény Katalin-elemzéseink áttekintése?” Próbáltam betegségre hivatkozni, mire ő: „Ne törje magát, láttam, ahogy a hasonszőrű cimboráival üldögél egy kocsma mélyén – a kocsma szót úgy tudta kiejteni, mintha magáról a pokolról beszélt volna –, láttam, és elszomorodtam. Mindig bebizonyosodik számomra, hogy Milán nem beszélt a levegőbe, a világ luciferi természetű, és őrült tempóban száguldunk a végső romlás felé. Nekem mindegy, maguk hová züllenek – folytatta –, látom az útjuk végét. Összejönnek valami magukkal hasonlatos kocsmatöltelékkel, isznak, mint a gödények, eszik a drogokat. Átok leng az ember életén, egyre alantasabb síkra a lélek. Hát nem látják be? Az empíria üres bödön. Majd megértik, aranyoskáim, ha elhasalnak a vizsgán… Mert az megy, ugye, Orsika, hogy disznóra eszi magát, bezabál, fetreng a saját mocskában, aztán csodálkozik, hogy áll kipucolva, botorkál, vergődik, küszködik! Vegye észre, milyen állapotban van. Segítek: írjon egy dolgozatot, aztán adja elő olyan vígan, mint ahogy tegnap annak a Tróger Bélának.” (Nagyon örülök, hogy annak idején felírtuk minden szerintünk vicces mondását, egy nagy füzet betelt, még használni fogom…)
Mit lehet tenni két hét alatt? Felületesen átolvastam a könyvet, majd összekalapáltam egy szöveget. Már az első öt perc után leállított: „Maga a legjobb példa, miképp kezdte ki a fiatalságot a morális erózió. Mindig a legdurvább, legalantasabb ösztöneiket élték ki. De hát ilyen a század. Sátáni szerkezetű. Ismerjük a forgatókönyvet: italosan lefekszenek, mert ugye megtalálják a magukhoz illőt, akivel kiélhetik állati, primer voltukat. Aztán mint a macska, jobbra-balra potyogtatják a gyerekeket. Jön egy hozzájuk hasonló fazon, mocskos alapokra építkeznek, aztán csodálkoznak, hogy belőlük lesznek a társadalom rokkantjai, áldozatai. Nekem már kislányként megmondta az anyám, hogy nem fogod hazahozni Bunkó Józsit. Nem is vittem. Nem úgy maga! Na, menjen helyre, lelapult, két hét múlva próbálkozzon újra.”
Az időt most tényleg a felkészülésre használtam, és döbbenetes módon a Karnevál megnyílt nekem. Sosem hittem volna, hogy Hamvast (mert a név addig A bor filozófiájával kapcsolódott össze nálam elsősorban, amit annyira untam, hogy arra nincsen szó, mert már a gimitől minden elvont hülye gyerek abból idézett) szórakoztatónak fogom találni, hogy bizonyos anekdotikus betéteken úgy fogok nevetni, hogy az szinte fáj. Erre építettem aztán az előadásom, aminek igazi sikere volt, a tanárnő is megenyhült irántam. Persze csak a maga módján, hiszen ő senkit nem kímélt. (Előszeretettel mocskolta a kollégáit is, elhordva őket mindenféle vízfejű idiótáknak, marxióta népségnek, nyájembereknek, bálványimádóknak, kik tömött sorokban masíroznak a Mammon után. A Mammon pedig hol a szocik, hol a pénz volt.)
Egyedül én kaptam ötöst az év végi vizsgán, persze kommentárként azt is, hogy ez nem változtat azért azon, hogy én is nemzedékem tagja vagyok, s mint ilyen, pusztulásra ítéltettem. Évekkel később találkoztunk újra. Már messziről kiabált az utcán: „Gratulálok, Orsikám, folyamatosan olvasom a műveit a lapokban! Nem ír rosszul! Persze ettől még primitív marad!” Később, mikor én is elmélyültem jobban például Füst Milánban és főleg Kassákban (akiről remek monográfiát írt), elkezdtem mélységeiben is megérteni egykori tanárnőmet. Ha ő nincs, ezek a szerzők sosem jutnak el igazán hozzám, gondolom ma is. (A hamvasi életmű egésze persze kérdéses számomra, de a Karnevál azóta is fő helyen áll.)
