Bár nagyon jókat olvastam a könyvről (itt, a lapban is), nehezen vettem rá magam az olvasásra. A mai napig bennem van a Láthatatlan kiállítás élménye, pedig még nagyon fiatal voltam, mikor a húgom elvitt. Nem csoda amúgy, a könyvből kiderül, hogy még az edzett szerzőt is kiborította. Amit ott átéltem, a mai napig hatással van rám, ezért örülök minden egyes reggel, amikor kinyitom a szemem, és realizálom, hogy rendben, a világ a helyén van, vagy legalábbis én még látom.
Nagy félelmem a látás elvesztése. Nálunk a családban szinte mindenkinek gondja van a szemével, nagyapám egész életében – az utolsó két évet leszámítva – egy tizennégy dioptriás szemüveget, azaz a szódásüveg klasszikot hordta. Későn és félve műttette meg a szemét, három dioptriára sikerült feljavítani. (Talán a végső érv az olvasás hiánya volt. Hiába tett meg mindent a nagyi, olvasta fel a napilapoktól a regényekig amit csak lehetett, ez az igazi könyvmoly nagypapának nem lehetett elég.) Nekünk nem mondta el, mire készül. Sosem felejtem el, ahogy a ház előtt, a lépcső tetején várt minket, és először nem értettük, mi olyan furcsa az arcában. És aztán egyszerre akartuk elkapni, és egyszerre tört elő belőlünk: „Papa, hol a szemüveged?!”
Szegény apám az élete végére gyakorlatilag elvesztette a szeme világát – kezeletlen cukorbaja miatt. Én is szemüveges vagyok, rövidlátó, de nem hordom amúgy, idegesít, ha felveszem, úgy érzem, viszket. Inkább megtaláltam az élvezetet abban, hogy a környezetem egy része homályba veszik a számomra, hogy lehetetlen az utcán felismernem valakit, hogy félhomályban aztán meg tényleg passz, csak szép árnyak, gomolyok, meghatározhatatlan színű árnyalatokban. A kiállítás óta konkrétan rettegek, mi lesz, ha velem is ez lesz, ha annyira leromlok, hogy valóban csak sötétet látok. (Bár tudjuk, a vakok nem sötétet látnak, hanem semmit. Csak ezt nem tudjuk elképzelni. Én legalábbis nem.)
Gyerekkorunkban sokat játszottuk azt a baromságot, hogy mi hiányozna jobban: a kezed vagy a lábad? Az ízlelésed vagy a szaglásod? A hallásod vagy a látásod? Persze, mindegyik verzió rémületes, zene nélkül nagyon rossz lenne, láb nélkül borzasztó, szagok nélkül sokat veszítenénk – de a legeslegrosszabb számomra már akkor is a látás elvesztése volt. Emlékszem, ahogy botladoztam a kiállításban, teljes pánikban araszoltam a többiek után, eszembe jutott ez a kislánykori ostobaság is, alig vártam, hogy kiérjek. Ezért nem mentem el Berlinben a hasonló elven működő étterembe sem. Nem hinném, hogy egy falat is lemenne a torkomon. És ezért önt el a hideg veríték, ha éjjel felriadván nem veszem le a szemlekötőm, és hirtelen nem látok. Egyszóval akárcsak a vakok semmijét, azt sem tudtam elképzelni, milyen lehet így élni, milyen lehet így gyereket nevelni. És egyben maradni közben.
| ||
Ez a könyv azt mutatta meg nekem, hogy lehet, meg lehet csinálni. Sérülésekkel, persze, nehezen, de lehet. Úgy, hogy senki nem bolondul meg, nem kell mártírnak lenni, nem kell naponta belehalni. A szerző azt sugallja, hogy mindez egyfelől a humorérzéken is múlik, épp ezért számomra néhol már-már maróan ironikus is a könyv – de a humor csak az egyik kapaszkodó. A másik nem más (szerintem), mint a puszta és eredendő józanság. Ahogyan valamire, amit nem mi akartunk, de meg nem tudunk szabadulni tőle, valamiképp tekinteni kellene – minden helyzetben. Van egy rész, amit külön megjelöltem. Akkor mondja ezt az anya, mikor sok reménykedés után nem sikerül a várva várt szemműtét. (Nincs benne semmi olyan, amitől segítő, idézhető mondat lehetne, mégis szeretem újra és újra elolvasni.):
„Összesen van két szeme. Az egyiket a saját hatáskörünkbe vontuk, és elveszítettük. A másik, az az övé. Majd ha felnőtt lesz, eldönti, hogy mit akar vele. Addig sokat fejlődik még a tudomány, felfedeznek remek dolgokat, eszközöket, nekem ne mondja senki soha azt, hogy miattunk nem érhet el valamit, mert nem tudtunk belenyugodni a vereségbe. Bele tudunk. Az a szeme már nem a miénk. Értem én, hogy a professzor asszonynak további remek ötletei vannak, csak a libák menet közben elfogytak.” És innen liba nélkül kellett nyerni, és az eredmény egy, a világban egyedül is elboldoguló ember. Aki tanul, zenél, egyedül vezeti a háztartását. Aki csak ritkán szorul segítségre. Nagyon jó ötletnek találom, hogy a könyvben Tomi (interjúnk vele itt) közbe-közbe szól. Előttünk játszódik le, ahogy az anyja lassan elengedi a kezét, és onnantól egyre inkább már a fiú története lesz az egész, egy új történet, a könyv után. Amit már nem Erzsinek kell megírnia.
