Mi lesz az írókkal?

KOmplett

Április 23-án van a könyvek és a szerzői jogok napja, 1995-től. Akkoriban talán még érdemes volt ünnepelni, míg ma a szerzők nagy része valahogy képtelen ráhangolódni a lelkesült szavakra. Az egyre fogyatkozó olvasók már más lapra tartoznak.

A napnak – Cervantes és Shakespeare halálának napja – a célja minden évben egyszer legalább felhívni a figyelmet az olvasás fontosságára. Mint minden ilyen kinevezett dátum, jó persze, fontos persze, de egyben kicsit lehangoló ügy is, hiszen általában csak egy apropó, hogy valami periferikusról, nem jól, vagy nem egészen látszóról, valami nem evidensről szólaljunk meg.

Sajnos nekem meggyőződésem, hogy akik nem olvasva, könyvektől körülvéve nőnek fel, azok – kevés kivételtől eltekintve – igen ritkán válnak később az olvasás rabjaivá. Így hát az ilyen ünnep csak ürügy, hogy siránkozzunk valami régimódin, nemdivatoson, kevesek kiváltságán. Pár éve még, remek eladásokkal a hátam mögött, vígan dőltem hátra, és aki akkor az egyre csökkenő példányszámokról beszélt, nem vettem igazán komolyan. Aztán az elmúlt időszakban szembe kellett néznem a problémával. Rémült tapasztalatom volt, amikor megtudtam egy-egy szerintem nagyszerű és olvasói érdeklődésre számon tartható műről, hogy pár száz példányban sikerült csak eladni őket. (Ritka sikerek persze vannak, és főleg ponyvafronton még ma is lehet tarolni, de szépirodalommal igazi, komolyan vehető példányszámokra ácsingózni ködös ábránd.)

Még szomorúbb, hogy az elvileg olvasó, olvasni vágyó réteg pedig nincs abban az anyagi helyzetben, hogy beszabaduljon csak úgy egy könyvesboltba vagy netes könyváruházba, és csemegézhessen. (Többen jönnek oda hozzám, hogy dedikáljak például egy újságot, mert a könyveimet csak könyvtárból tudták kivenni. Vagy éppen azt jelzik, hogy onnan sem, mert mindig elviszik előlük.) Az igazi veszély nem az e-könyv, sőt az nem is veszély igazán. Nagyon klassz dolog, én mint sokat költöző és utazó, könnyű irodalmat is fogyasztó azt mondom, igazi áldás. Előbb-utóbb – mint a zenénél – itt is meglesz, hogy egyre többen választják a jogtiszta beszerzés útját, és akkor nem kell tényleg a könyv fizikai testével foglalkozni.

Évek óta azon az úton megyek, hogy szép könyvtárgyakat hozzak létre, gazdagon illusztrált, igazi testtel rendelkező művet, amit persze el lehet olvasni e-formátumban is, de igazi élményét egyben adja. Akárcsak a vinil lemezeknél, amelyek tartják a frontot, létrejön majd egy direkt a könyvélményre menő vonal, a többit meg olvassuk az olvasóinkon. Most viszont, az üresedő térben mind a szerzők, mind a kiadók egyre kétségbeesettebbek. Én például most elhalasztom az új munkáim megjelenését bizonytalan időre, mert nincs kedvem óriási energiákat ölni a semmibe, vagy majdnemsemmibe. (Egyik íróismerősömmel kiszámoltuk, hogy egy-egy könyvünkért kapott pénz órabérbe leosztva nem is létezik…)

Pár éve az összes női magazin, néha komolyabb hetilapok is lefutották a kérdést: miből él az író. (Ez valahogy mindig izgatja az amúgy nem vásárlókat is…) Akkor még viszonylag könnyedén és világosan lehetett leírni a helyzetet, bár akkor is csak pár író mondhatta el magáról, hogy csak és kizárólag a könyveiből fedezi a kiadásait. Gondolom, ez a szűk réteg még megvan, de a többiek valahogy lógnak a levegőben, kényszerpályákon próbálnak úgy-ahogy megélni. Nemrég egy igazán nagy írótól kérdeztem meg, miért nem jelenik meg tőle semmi mostanában, és a válasza igen lehangolt: a napi szintű gondok – és itt tényleg csak az alapokról beszélünk – nem hagynak neki egy nyugodt, a saját munkáival tölthető napot az elmélyülésre.

Arról pedig, ami az eddig úgy-ahogy csordogáló jogdíjakkal történt, nem is érdemes beszélni. Tudható: majd az NKA leosztja ugye a szerzőktől elvett lé egy részét, pályázati úton. Tőlem elég sokat lecsíptek (hogy szép szót használjak), a prémiumomat is elvették – a töredékét megpróbáltam visszapályázni. Ugye nem kell az eredményt megírnom… Részemről tehát nincs ma ünneplés. Akik pedig amúgy is olvasnak, azoknak nincs szükségük emlékeztetőre.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.