Hogyan kell kinézni?

KOmplett

„Kiröhögnek az utcán, és fel se nézel?” – szólított meg egy ismerősöm pár napja. „Annyira megszoktam már, hogy nem tűnik fel” – feleltem neki.

Aznap szerintem semmi különös nem volt rajtam: földig érő fekete ruha, kendő, kalap. Elvégre nyár van, hőség van, a káros sugarak ellen valahogyan védekezni kell. Én amúgy is bomlok a széles karimájú kalapokért, legyen az szalmából, farmerból, furcsa hálóból. A kedvencem egy kék marabutollas darab, hozzá egy madármintás leplet szoktam a vállamra teríteni. Ha nagyon nagy a meleg, a kendőt bevizezem, így duplán hasznos: hűsít és véd a leégéstől.

Nyár elején egy barátnőmmel beszélgettünk, aki kemoterápián esett át, így nem mehet napra. „Kicsit tartok tőle, hogy mindenki engem fog bámulni, ha elkezdek kalapokat hordani” – fogalmazta meg aggályait, mire én megnyugtattam, hogy ugyan már, a fejfedő mindig pompás látvány, kiemeli a nőiességet, örök divat, ezen már nem akad fenn senki. Nos, tévedtem, és azért, mert magamból indultam ki, abból, hogy én tényleg immunis vagyok már a beszólogatásokra, arra, ha belépek valahová, összeröhögnek a hátam mögött. Számomra még mindig nagyon fura, milyen normák szerint öltözködünk itthon. A divattervezők is panaszkodnak, hogy az igazán extravagáns cuccaikra nincsen kereslet, azokból „hazai használatra” csak pár darabot gyártanak a hozzám hasonlóknak, hogy még a designerkészletből is inkább a besimulósabb, illeszkedőbb darabokat választják azok, akiknek igénye van a különlegességekre.

Aki végigsétál bármely nagyváros utcáin, elképed azon, hogy mindig akad bámulnivaló, már-már maskaraszerű cuccokban  mászkálnak a járókelők, és hogy ezen senki nem akad ki. Én évek óta kapom a megjegyzéseket, minthogy „Elmúlt már farsang!”, „Álmodj, királylány!”, a kérdéseket, hogy „Jó hülyének lenni?”. És persze sok kedves megjegyzést is. Nem sokkal azután, miután elváltam a havertól, aki fetrengett a röhögéstől, egy nő szólított meg. Érdeklődött, honnan szereztem a fejemen díszlő csodát, és hogy milyen ritka hétköznap ennyire elegáns nőt látni. Utána a kávézóban a pincér bókolt, megjegyezve, igazi díva vagyok. Hozzáteszem, a kommentárokat mindkét oldalról túlzónak tartom, teljesen normális dolognak kellene lennie annak, hogy valaki egyszerűen felöltözik, jelzi a ruhájával, milyen az aznapi hangulata, mi tetszik neki.

A váratlan agresszió még jobban meg tud lepni. Másik barátnőm Angyalföld mélyén lakik, az 1-es villamossal jár dolgozni. Ő velem hasonszőrű, nem tréfál, ha a megjelenéséről van szó. Miután felszállt, először csak három ellenséges szempár villant rá, a csapat kitartóan fixírozta őt. Majd a kompánia női tagja rikácsolni kezdett: „Úgy törik majd le ennek a pávának a büszkesége hamarosan, mint ahogy a cipősarka fog!” – és megindult a barátnőm felé, aki, mit tehetett volna, ijedtében a következő megállónál leszállt. Hűen tükrözik a kicsit másképp kinézőkre irányuló reakciók azt, mennyire toleráns a társadalom, amelyben élünk. A kérdés csak az, meddig tudunk nem odafigyelni a jelekre…

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.

Vörösök, proletárok

Annak a fényében, hogy 1990 előtt a párt történetével kizárólag az erre a feladatra delegált MSZMP Párttörténeti Intézet foglalkozott, talán nem meglepő, hogy a kiváló történésznek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatójának most megjelent munkája az első nem „belülről” érkezett összefoglaló a kommunista eszme és gyakorlat sajátos magyarországi karrierjéről.

Itt a norma

Vannak alapvető bizonyosságai a szuverén magyar életnek, az egyik ilyen például az, hogy az anya nő, az apa férfi. A másik meg az, hogy az asszony nem ember. A harmadik, hogy a medve nem játék.

Járványkezelés 2.

Az Aphthovirus nemzetségbe tartozó FMDV vírus által terjesztett ragály, amely még március elején ütötte fel fejét egy kisbajcsi szarvasmarhatelepen, olyan országot talált telibe, amelyben nemcsak a beteg embernek, de a beteg állatnak sem könnyű a túlélés.

„Kiásni a dinoszauruszt”

Az Anya csak egy van című monodrámájáért Antistigma-díjat kapott, amelyet azoknak a művészeknek ítélnek oda, akik sokat tesznek azért, hogy egy-egy mentális problémát kevesebb előítélet övezzen. Ennek kapcsán a tabuk ledöntéséről, a problémák kimondásának fontosságáról és a színház erejéről beszélgettünk.

Gyávák legyünk vagy szabadok

Hivatalba lépése óta a Donald Trump-adminisztráció vámok sorát vezette be – hivatalosan az Egyesült Államok gazdasági és nemzetbiztonságának megerősítésére. Az efféle lépések sikere és megalapozottsága legalábbis kétséges.