Aznap szerintem semmi különös nem volt rajtam: földig érő fekete ruha, kendő, kalap. Elvégre nyár van, hőség van, a káros sugarak ellen valahogyan védekezni kell. Én amúgy is bomlok a széles karimájú kalapokért, legyen az szalmából, farmerból, furcsa hálóból. A kedvencem egy kék marabutollas darab, hozzá egy madármintás leplet szoktam a vállamra teríteni. Ha nagyon nagy a meleg, a kendőt bevizezem, így duplán hasznos: hűsít és véd a leégéstől.
Nyár elején egy barátnőmmel beszélgettünk, aki kemoterápián esett át, így nem mehet napra. „Kicsit tartok tőle, hogy mindenki engem fog bámulni, ha elkezdek kalapokat hordani” – fogalmazta meg aggályait, mire én megnyugtattam, hogy ugyan már, a fejfedő mindig pompás látvány, kiemeli a nőiességet, örök divat, ezen már nem akad fenn senki. Nos, tévedtem, és azért, mert magamból indultam ki, abból, hogy én tényleg immunis vagyok már a beszólogatásokra, arra, ha belépek valahová, összeröhögnek a hátam mögött. Számomra még mindig nagyon fura, milyen normák szerint öltözködünk itthon. A divattervezők is panaszkodnak, hogy az igazán extravagáns cuccaikra nincsen kereslet, azokból „hazai használatra” csak pár darabot gyártanak a hozzám hasonlóknak, hogy még a designerkészletből is inkább a besimulósabb, illeszkedőbb darabokat választják azok, akiknek igénye van a különlegességekre.
Aki végigsétál bármely nagyváros utcáin, elképed azon, hogy mindig akad bámulnivaló, már-már maskaraszerű cuccokban mászkálnak a járókelők, és hogy ezen senki nem akad ki. Én évek óta kapom a megjegyzéseket, minthogy „Elmúlt már farsang!”, „Álmodj, királylány!”, a kérdéseket, hogy „Jó hülyének lenni?”. És persze sok kedves megjegyzést is. Nem sokkal azután, miután elváltam a havertól, aki fetrengett a röhögéstől, egy nő szólított meg. Érdeklődött, honnan szereztem a fejemen díszlő csodát, és hogy milyen ritka hétköznap ennyire elegáns nőt látni. Utána a kávézóban a pincér bókolt, megjegyezve, igazi díva vagyok. Hozzáteszem, a kommentárokat mindkét oldalról túlzónak tartom, teljesen normális dolognak kellene lennie annak, hogy valaki egyszerűen felöltözik, jelzi a ruhájával, milyen az aznapi hangulata, mi tetszik neki.
A váratlan agresszió még jobban meg tud lepni. Másik barátnőm Angyalföld mélyén lakik, az 1-es villamossal jár dolgozni. Ő velem hasonszőrű, nem tréfál, ha a megjelenéséről van szó. Miután felszállt, először csak három ellenséges szempár villant rá, a csapat kitartóan fixírozta őt. Majd a kompánia női tagja rikácsolni kezdett: „Úgy törik majd le ennek a pávának a büszkesége hamarosan, mint ahogy a cipősarka fog!” – és megindult a barátnőm felé, aki, mit tehetett volna, ijedtében a következő megállónál leszállt. Hűen tükrözik a kicsit másképp kinézőkre irányuló reakciók azt, mennyire toleráns a társadalom, amelyben élünk. A kérdés csak az, meddig tudunk nem odafigyelni a jelekre…
