Az idézet Szabó Magdától, miszerint „Boldogtalan embereknek nem szabadna, hogy gyerekük szülessék” – újra és újra felidéződött bennem a könyv olvasása közben. Az utóbbi időben egy nagyon izgalmas munkát végzek: elmegyek kipróbálni a legkülönfélébb terápiás módszereket, részt veszek a foglalkozásokon, benne vagyok különféle terápiákban, interjúkat készítek a szakértőkkel. És mivel már évek óta rendszeresen írok pszichológiai tárgyú cikkeket – bár én magam persze nem váltam szakértővé –, bizonyos rálátásom már lett egyes irányzatokra.
| ||
Ami leginkább megmozgatott, az annak a megfigyelése lett, hogyan hat ránk a szűkebb (család), illetve a tágabb környezetünk (a társadalom, amiben élünk) múltja. Egyik cikkem kapcsán Bagdy Emőke beszélt nekem a pszichogenezisről és a pszichogenetikai átöröklésről, arról a módról, ahogy az egyén ellesi azt az attitűdöt, miképp viszonyuljon a saját életéhez. „Ha azt tapasztalja egy generáció, hogy állandóan visszaélnek a bizalmával és megsértik a határait, akkor az egyedi lelkekben is elkezdődik a határépítés, a bizalmatlanság érzete erősödik meg – idézem Bagdy Emőkét –, mióta a magyarság létezik, halljuk a hangot a tudatunk mélyéről: »Nem engedlek be, gyanakszom, biztosan hátsó szándékaid vannak! Mert meghívtál vacsorára és ott nyársaltad fel az egész magyarság vezérkarát. Mert minden megtörtént már, mindent megcsináltatok velünk. Mit tettetek a bizalmunkkal?«
Generációról generációra megy az üzenet, hogy vigyázni kell, magunkba zárkózni, feltételezni, hogy amit a másik mond, nem igaz. Lesben kell állni, mert amit a másik üzen, nem úgy van, ezért kettős könyvelést kell vezetni az agyunkban. Ott a vészjelzés a lelkekben: »Vigyázz, mert az életedről van szó!« Ez egy kártékony program, egy rossz öntőforma. A mélyén ott van a magyarok örök tapasztalata, az, hogy ne higgyünk senkiben, mert minket mindig megcsaltak, átvertek, leterítettek. Ha hitünket vezéreknek, kormányoknak adtuk, visszaéltek vele. És a végén sosem jött a kárpótlás, az elégtétel, ha az igazság megcsorbult, ha az ígéret nem teljesült. Soha nem volt a legsúlyosabb vétkeknek sem következményük. A rendszerváltás után se történt meg mindez, hát hogy épült volna fel a bizalom? És amíg nincs meg a bizalom, addig a régi séma működik.”
Ehhez a kollektív bizalomvesztéshez párosul a szűkebb család története. A Hellinger nevével fémjelzett családállítás igen vitatott terápiás módszer, de nem tudok nem hinni az alapgondolatában, miszerint a tágabb értelemben vett hozzátartozóink „nehéz sorsa” hatással van a mi életünkre is. Dr. Pusztai Ildikó csoportján vettem részt (annak idején egy másikon is, de ott nagy problémáim voltak épp a csoportvezetőkkel, egy percre nem tudtak hitelessé válni számomra), és döbbentem tapasztaltam, hogy szinte elfeledett emlékképek élesednek ki bennem a csoportmunka során, és hogy olyan érzetek mozgatnak a mai napig, amik valahonnan nagyon mélyen erednek, már a nyomukba sem tudok érni, mégis képesek megbéklyózni és a cselekedeteimet irányítani, öntudatlanul.
A Tisztogatás és a Sztálin tehenei kapcsán nem véletlenül merült fel bennem mindez. A megnyomorított generációk (és a mi történelmünk sok szempontból rokon az észtekével), az erőszak testi és lelki deformáló, valamint anyáról leányra öröklődő hatása a mai napig tart. Oksanen tárgyilagosan, már-már szenvtelenül rajzolja elénk mindezt, ráadásul megtévesztően olvasmányosan is – ez a stílus éppen azt mutatja meg nekem, milyen egyszerű a „módszer”, milyen magától értetődően kerül át a bélyeg, és cipeljük magunkban a többiek sorsát is…
