Van egy festményem Tamástól, ami szerintem engem ábrázol, de lehet, hogy csak én látom a szinte monokróm (bizonyos fénytörésben inkább sötétlila, máskor grafitszürke vagy fekete, olykor sötétbarna) kusza vonalak között a vonásaim. És érdekes módon leginkább akkor, ha kellőképp levert vagyok. Olyan, mintha a depresszióm lenne feltéve a vászonra: az elsőre nyugodt, ovális arc, és benne a folyamatosan munkálkodó, szaggatott szorongás. Tamás legtöbb munkája ilyen szerintem – a vonalak burjánzanak, mégis valami erő összehurkolja, egymás mellé kényszeríti őket. Illeszkednek bárhová, nyugodtan fekszenek a falon – egészen addig, míg hosszan el nem időzünk előttük.
| ||
Berzsenyi Fohászkodás című versében („Téged dicsőít a zenit és a nadír”) találtam meg először ezt az összhangot, mikor egyetlen sorban (Tamásnál ugye képben) összeolvad a horizont, és mindegy, fent vagy lent vagyunk, az egész csak egyben, egyként értelmes. Minden képben felfedezhető a teljes sorozat, mintha csak a látóhatárt kémlelnénk egy tengerparti séta közben. Az ég nyugtalanul ömlik a vízbe. Majd vissza. A földet alig érintik közben.
Mivel az új sorozatot is Händel inspirálta (az Atalanta), úgy vélem, nyugodtan beidézhetek egy szövegemből, melyet még Kopasz Tamás 2006-os megnyitójára (amelynek inspirálója az Ariodante volt) írtam. Bár a mostani festményeken megjelent egyfajta erőteljes, lüktető kék, ami mintha szétlökné a máskülönben csak belül, rejtetten pulzáló kompozíciót, a művek erős rokonságban állnak egymással, így az akkori impresszióim máig érvényesek.
Első találkozásom Kopasz Tamással és a barokk sorozattal (részletek)
| ||
Sokáig kellett keresnem a barokkot a képeken. Mitől is az? A barokk zenében újdonság többek között a szenvedélyes dallamosság, valamint a női hang megjelenése. Miután sokáig néztem a festményeket, elkezdtem látni rajtuk a női hangot. Talán épp a szinte minden képen (nem csak ebben a sorozatban) jelen levő lila színben. „Tulajdonképpen mi bajod neked a lilával? – kérdezte Tamás. – Igazából az nem is lila, az túl egyszerű lenne… mondjuk úgy, sápadt vörös... Soha nem gondoltam, hogy lilát használok.”
Felcsendült Händel Ariodantéja, melynek hét áriája ihlette a festményeket. „Már rég megfestettem a képeket, mikor megtudtam, hogy Ariodante férfi” – mondta Tamás, és ezzel még inkább aláhúzta számomra azt, hogy a képeit úgy lehet érteni, miként a zenét. Kedvenc barokk költőm, Rimay János versében a „ne torkoskodjunk, mint vízi hüvelvény” sor tetszett a legjobban. De nem tudtam, mi lehet az a vízi hüvelvény, megnéztem hát a régi magyar szótárban. Első örömömet, hogy a címszó létezik, rögtön beárnyékolta, hogy a magyarázat ennyi volt: „Vízi hüvelvény – Jelentése ismeretlen. Egyetlen előfordulása Rimay Kerekded ez világ című verse.” Gondoltam, hogy én ilyet nem tudok. Ehhez én túl egyszerű, túl földhözragadt vagyok. Maradt tehát a szöveg. Abban könnyebb kitérni, magyarázkodni. Meg már egy csomó gyümölcslikőrt is megittam, jöttek az egészen más asszociációk. Nehezen vettem búcsút a képektől, de sietnem kellett. „Kitalálsz? – kérdezte Tamás. – Tudod, a rácsoknál...” „Nem vagyok hülye” – vágtam közbe. Aztán persze eltévedtem a barokkos lépcsőházban. Lejutottam a pincéhez. Néztem a gerendákat, a baljós félhomályt. Egy pillanatra teljes sötét lett, aztán a beszökő fény egyetlen lilás csíkot mázolt a falra. Na jó, lehet, hogy sápadt vörös volt…
A kiállítás megtekinthető: 2013. október 26-ig (naponta 10–18 óráig, szünnap: vasárnap). Veszprémi Művészetek Háza, Csikász Galéria, Veszprém, Vár u. 17.
